Alig emlékszem rá. Az emlékeimben magas, gyönyörű nő, szőke lobonccal, világító kék szemekkel. A nővérem szerint ez nem igaz, anyu kicsi volt és enyhén dundi, ráadásul barna hajú, de én nem hallgatok rá. A képzeletem biztosabb fogódzó a valóságnál.

Egyszer kamaszkoromban találtam róla egy fényképet a komód mögött. Valahogy becsúszhatott. Tudom, hogy őt ábrázolta, mert összevissza volt firkálva egy kék színű tollal. Olyan erővel, hogy itt-ott ki is szakadt a fotópapír. Az arca nem látszott, csak a fehér blúz és egy gyöngysor alja. Megborzongtam: a karistolásból csak úgy sütött a düh és a gyűlölet. Vajon apukám csinálta? Vagy a nővérem? Megkérdeztem őket, de egyikőjük sem akart tudni a dologról. Vagy nem emlékeznek rá, vagy csak nem akarnak emlékezni.

Hároméves voltam, amikor anyu elhagyott minket. Apu szerint az első két évben nagyon jó anya volt. Mint a többi. Szoptatott, ringatott, fürdetett, pelenkázott, mesét olvasott, altatódalokat énekelt. Nem látszott rajta, hogy nehezére esne. Apu nem tudja, honnan tört elő a harmadik évben a sötétség. Szerinte anyu belsejében lakott addig, és senki nem tudott róla, ő maga sem. Már nem szeretett velünk foglalkozni. Ha játszani akartunk vele, ingerültté vált. A férjével sem beszélgetett, külön szobába költözött, kerülte őt, leginkább csak dolgozott és aludt. Aztán elkezdett kimaradozni otthonról. Alkoholszagúan jött haza. Aztán férfiszagúan. Aztán már csak azért jött haza, hogy bejelentse, nem jön többé. Meg kell találnia önmagát, mondta. Elvesztette valahol az évek során, és vissza kell szereznie. Ez nem a Kramer kontra Kramer, ordibált vele apu, de anyu csak mosolygott és hátat fordított neki. Ezt a tesóm mesélte el nekem évekkel később, ahogy azt is, hogy apunak eltorzult az arca, és olyan erővel ütötte meg a feleségét, hogy az elesett. Sírtam, mondta a nővérem, és segítettem anyunak felkelni. Amikor rám nézett, megindultak a könnyei. Kicsit vérzett az arca is. Nem bírok itthon maradni, nem bírok itthon maradni, képtelen vagyok rá, hajtogatta vadul, és együtt sírtak, apu meg ő. Aztán elment. A cuccaiért nem is jött el, hivatásos költöztetőket küldött maga helyett. Apu próbálta megtudni, hova megy, kivel megy el, de anyu minden szálat elvágott maga mögött. Beleértve a köldökzsinórokat is.

Mondom, én ezekre nem emlékszem egyáltalán. Anya nélkül nőttem fel, és a hiánya örökké kísértett. Apu mindent megtett, ami tőle telt. Egy rossz szavam nem lehet rá. Utólag már sajnálom, hogy a csalódás elszívta az energiáit, és többé nem lett szerelmes. Rengeteget kellett dolgoznia, nem mindig volt ránk annyi ideje, amennyire szükségünk volt, de ez nem az ő hibája. Volt néhány nagyon kedves bébiszitterünk, olyan is akad, akivel a mai napig kapcsolatban maradtunk. Jó intézményekbe jártunk. Jól tanultunk, egyetemre is felvettek minket, a nővérem társadalomkutató lett, én pedig orvos. Neki lett két gyereke, én máig nem találtam meg az igazit. És különben is: szeretek dolgozni. Lehet, hogy nekem ennyi is elég az élettől.

Nemrég megfogalmazódott bennem, hogy felkutatom a szülőanyánkat. Kerestem a közösségi médiában, az interneten, de nem találtam nyomát. Azt fontolgatom, hogy megbízok egy magándetektívet. A nővérem eleinte tiltakozott az ötlet ellen, de úgy látom, most már őt is megkapta a gondolat. Félelmetes terv. Még nem indítottam el, pedig kerestem megfelelő irodákat, egyszer fel is tárcsáztam az egyiket, de amikor felvették, gyorsan letettem. Percekig ültem utána a díványon, a szívem a torkomban dobogott.

Apukánk hetvenöt éves. Súlyosan demens, egy kórházban fekszik. Gyakran látogatjuk a tesómmal, hol felismer bennünket, hol nem. Legutóbb, amikor meglátott, felragyogott az arca, és anyukám nevén kezdett szólongatni. Korábban soha nem tett ilyet. Ez azon a napon történt, amikor felhívtam a magánnyomozó-irodát, és aztán gyáván kinyomtam a hívást.

Talán ez egy jel. Hogy mégis el kell kezdenem.

Szerencsére vannak mintaanyák is: