Nem mindenki számára áldás a család: van, aki a legszívesebben elfelejtené, hol nőtt fel. Másoknak meghalt a férje, a felesége, a gyerek vagy az unoka külföldön él, esetleg nem is született meg. És olyan ember is akad, aki mindig egyedül volt, talán nincs is ellenére a magány, de ebben a három karácsonyi napban mégsem tudja elkerülni a depressziót.

Ilyenkor szörnyű, ha egyedül kell hallgatnod a szomszédból átszűrődő Csendes éjt. Rémálom belépned a Facebookra, Instára, ahol mindenki keresztbe-kasul osztja a karácsonyfás, nagycsaládos, bejglis-halászlés, boldogságtól túlcsorduló képeket (még akkor is, ha tíz perccel korábban még stresszesen ordibált a konyhában, mert a családtag elfelejtett fűszert venni). A tévé sem barátja a magányosoknak: romantikus szerelmes múvik váltják egymást családi mozikkal, s ha véletlenül valamelyik film valamelyik szereplője mégis egyedül van a történet elején, a végére tuti, hogy rátalál a szerelem a hóban kavargó, fenyőfával díszített, nyálas hegedűszóval átszőtt városi-falusi táj közepén.

Mégis van, aki méltósággal viseli a magányt. Erről szól az alábbi történet.

A szomszéd néni és a karácsony

Volt egyszer egy kedves idős szomszédom. Nem volt se kutyája, se macskája. Pontosabban macskája volt, de ahogy a cicák szokták, tíz éves kora körül sajnos elpusztult. A néni egyedül maradt, mint az ujjam. A volt férjével nem tartotta a kapcsolatot, egy szem gyermeke Ausztráliában alapított családot. Néha Skype-oltak. Ennek ellenére a néni nem volt depressziós.

Megtalálta a maga privát örömeit: eljárt moziba, kirándult a Normafára, fényképezgetett, hordta a kaját a ház macskáinak, beszélgetett a szomszédokkal. Élvezte az életet, amennyire tőle telt.

Egyedül a karácsonyt nem szerette. Saját bevallása szerint régebben sem volt a szíve csücske, amíg a gyerekkel együtt ünnepelték. Mindig tudtam, hogy egyszer szomorúsággá válik, mondogatta. 24-én délelőtt bezárkózott a lakásába, és 26.-ig ki se dugta az orrát. Nem tudtuk, mit csinál abban a három napban, milyen lelki-fizikai túlélési készleteket halmozott fel. Tettünk a lábtörlőjére néhány kisebb ajándékot, de nem jött ki értük.

Eleinte aggódtunk, 27-én azonban mindig frissen és jókedvűen érkezett vissza, mint aki nyaralni volt odabent. Az ajándékokat megköszönte, és megkínált minket saját készítésű süteménnyel.

Aztán egyszer nem bukkant fel 27-én. Hiába kopogtunk az ajtaján, nem reagált. A mentők már csak a halál beálltát tudták megállapítani. És nem, a néni nem lett öngyilkos. Szép csendesen elaludt, miközben a régi tévéjén szólt a retrókabaré. Az ágya mellett fotóalbumok hevertek, legalább tizenöt darab. Benne volt az egész élete, csecsemőkorától halála őszéig. Még én is szerepeltem az egyik fotón, de a legtöbb természetesen a gyerekről és a távoli, Skype-on át ismert unokákról szólt.

A magányos szomszéd nénit végül a karácsony vitte el, de nem volt ebben semmi tragikus. Legfeljebb csendesen gomolygó szomorúság, ami mindannyiunkat körüllebeg, ha egyszer elmegyünk.

Galériánkban a legkedvesebb retró karácsonyfadíszeinket mutatjuk gyerekkorunkból: