Mikor beszélünk úgy, mint a szüleink?

Emelkedett érzelmi feszültség mellett általában aktiválódni kezdenek azok a „régi” mondatok, amik annak idején talán már nagyanyáinkból is megszeppenést váltottak ki, amikor dédanyjuk szájából hangzottak el. Ezeket a mondatokat senki sem írta le a családi krónikában. Hogyan lehet, hogy egyre modernizálódó szóhasználattal ugyan, de fennmaradhatnak? Épp úgy, ahogy az intelligens mosógép mellett állva is szinte szórendileg azonos mondatot lehet kimondani, mint ami egykor talán egy mosóteknő felett hangzott el. A szituáció változik, az érzelmek mintázata és működése azonban tartalmazhatja a családra régóta jellemző játszma- és kommunikációs elemeket.

Hogyan épül be a felmenők kommunikációja a sajátunkba?

John Byng-Hall családterapeuta pszichiáter a történetalkotásból kiindulva vezette be a családi szkriptek fogalmát. A család hiedelmei, mítoszai és szerepelőírásai révén egységes elméletbe foglalta azokat a transzgenerációs jelenségeket, amelyek szabályozzák a család életét. A forgatókönyvek előírják a családtagok kapcsolatát, szerepviselkedését, meghatározzák a problémamegoldás módjait, kríziskezelését. Mikor két ember úgy dönt, hogy családot alapít, új entitást hoznak létre, kettejük egésze már más érzelmi minőséget és működést jelent. Kialakul egy immár közös, de tudattalan forgatókönyv, melyben az élet érzelmi szabályozása, a közlések minősége, a konfliktusmegoldások módja szerepel. Csakhogy ennek a forgatókönyvnek része az otthonról hozott is. A szkriptek – akár egy valódi színdarabban – szerepeket tartalmaznak, amelyben minden családtag a „saját szövegkönyve” alapján viselkedik. Ez teszi lehetővé, hogy közös szokások, családi ceremóniák alakuljanak ki, az idők során családi mítoszok és legendák formálódjanak, amik aztán tovább konzerválják a már kialakult szerepeket.

Mi váltja ki a sztereotip kommunikációt?

A családtagok általában szavak nélkül is tudják, mi a teendő, ha valaki fáradt és ingerlékeny, ki mit és milyen hangsúllyal mondhat, mit lehet tenni ilynekor és mit nem, mennyi ideig kell tolerálni ezt az állapotot, sőt sokszor azt is, mit kell majd elviselni. Ez egy közös családi tudás, ahogyan mindenki tudattalan érdeke ezen sémák betartása is, hiszen bármilyen hirtelen változtatás érzelmi konfliktusok megjelenéséhez vezethet. Egészen egyszerű szituációkban is indulatokat válthat ki, ha egyikünk „nem tartja be” a szabályokat, tehát pl. zenét bömböltet, mikor a közös elvárás a csend lenne. És minél bonyolultabb érzelmekkel jellemezhető egy élethelyzet, annál inkább várható, hogy a tagok egy része erőteljesen fog ragaszkodni a hagyományokhoz, vagyis rugalmatlanul reagál. Ez az ún. homeosztázisra való törekvés egy családi rendszerben, amely azt jelenti, hogy a megszokott egyensúly fenntartása mindig elsődleges cél. Még abban az esetben is, ha az már nem kielégítő, vagy akár káros, patológiás egy vagy több tagra nézve. Adott esetben még a családból is könnyebb kitörni, mint az egykor ránk szabott családi szerepkörből.

Mit jelent a transzgenerációs modell?

A nyugalom és belső biztonság érzése olyan állapot, melyet – valódi – működőképesség csak akkor jellemez, ha önmagunk „állítjuk elő”. Ehhez szükség van türelemre és egy elég jó érzelmi viszonyra saját Én-ünkkel, melynek kialakulása már gyerekkorban megkezdődik. A következő oldalon található példa jól szemlélteti, hogyan indít be az azonnali érzelmiszükséglet-kielégítés hiánya egy „régi” rutint. Ezt a rutint pedig a szüleink példáján alapuló, transzgenerációs tanulási folyamat tartja fent. Aki például „anyja mondatait” veszi elő egy indulatos helyzetben, abban az érzelmi feszültség valójában a saját korai emlékeit, és azzal együtt az egykor látott megoldóképleteket is aktiválja. Egy gyengébb önértékelésű felnőtt, akinek gyerekkora családi mintájához hozzátartozott a szülők kiborulása, hiába nem akarja, ugyanígy reagálhatja le saját felnőtt/szülői helyzeteit.

Hogyan fér össze egyik játszma a másikkal?

Míg a hajdani szülők több éve kialakult házastársi játszmájában az előbb említett rutin lefuthatott, addig egy saját párkapcsolatban nem biztos, hogy szabad utat kap. A másik fél egy másik családi színtérről jön, ahol lehet, hogy nem voltak ilyen érzelmi színezetű, dramatikus elemekkel átszőtt epizódok. Akkor azonban az ő válaszreakciója sem lehet egybevágóan illeszkedő. Vagyis a családtag nemfog hazarohanni egy virágcsokorral, hogy a „kiborult” kedvesét valahogy visszahódítsa, és a gyerek sem biztos, hogy azonnal rendesen kezd viselkedni. Sokkal inkább az várható, hogy mindenki a saját megoldásai közül hoz majd valamit a kapcsolati térbe, amitől aztán – kimondatlanul – egy új játszmaszabály fogalmazódik meg.

De miért mondjuk ugyanazt?

Fejlődése során a gyerek részben az anya védekezéseit internalizálja (belsővé teszi önmaga számára, vagyis megtanulja), és ehhez képest formálódnak meg a saját védekezési stratégiái. Ez azt jelenti, hogy az anya hárítási módjai meghatározzák majd és szelektálják a gyerek még formálódó érzelmi védekezési formáit. Ahogyan az, hogy az anya hogyan védekezik egy érzelmileg stresszes szituációban, a saját fejlődéstörténetéből, szintén a saját szüleivel való kapcsolatából ered. A kötődési mintázatok, a tudattalan érzelemszabályozási folyamatok, védekezési mechanizmusok generációsan öröklődnek. Önmagunkra úgy tekintünk, ahogy annak idején korai érzelmi kapcsolatainkban ránk tekintettek a többiek, vagyis a korai érzelmi válaszok határozzák majd meg, hogy felnőttként, főleg feszültebb helyzetekben, milyen viselkedést és érzelmeket mutatunk. Talán szeretnénk elkerülni ezt az ismétlődést – épp azért, hogy a gyermekünknek ne kelljen úgy éreznie magát, ahogyan mi éreztük magunkat egykor a sztereotíp mondatok súlya alatt. Ám ehhez a magunk számára is empátiát kell adnunk, felismerve, hogy ilyenkor a nehéz érzelmek „távirányítanak”. Ebből kiindulva válhatunk tudatosabbá. Amikor a feszültség és az indulat megint a régi mintát húzná elő, elég hátralépnünk néhány másodpercnyire, hogy lehiggadva válthassunk. Egy új mondatra.

Hogyan működika transzgenerációs modell?

Képzeljünk el egy fáradt anyát, aki csak egy kis nyugalmat szeretne. Tegyünk mellé egy ötévest, aki viszont épp kicsit tombolni akar, és ezt el is kezdi, a játékai szétdobálásával, melyekhez harci üvöltést hallat. Mindkét szereplőnknek jogos a vágya, de nehéz összehangolni, hogy melyiküknek legyen meg a saját akarata. Az anya, ha annak idején szófogadó kislányként nőtt fel és nem volt túl széles spektruma az ellenállás lehetőségeinek, azt várja majd el a gyerekétől is, hogy az szavak nélkül is felismerje, mikor kell leállnia. De a gyerek, akinek még csak formálódik az érzelmi apparátusa és a védekező mechanizmusai, még nem ismer mást, csak a nyílt szembenállást.

Mi történhet ekkor? Az anya kibír két percet, majd megemeli a hangját, mert tényleg fáradt. A gyerek, telve energiával, ezt megpróbálja nem észrevenni. Ha az anya feszültségszintje nő és nem tudja leállítani, akkor kezdenek megjelenni azon érzelmi működésmódok, melyekkel annak idején őt állították le. A „Nem érted, hogy hagyd abba? Anya fáradt és csendet akar!” kezdetű mondatok már arról árulkodnak, hogy nincs túl sok megértés a gyerek felé, mert a régi szülők tekintélyének súlya lenne inkább kívánatos. Ebben a helyzetben, miután az ötéves nem azonos az anyjával, nem fogja komolyan venni az indulatot, hanem tovább folytatja, amit elkezdett. Ha az anya emeli a tétet és közli: „Jó, akkor most eltesszük az összes játékot, mert nem fogadsz szót!”, valójában nem tesz mást, mint elvárja, hogy a büntetés kilátásba helyezésével „megjön az ötéves józan esze” – amire egyébként kicsi az esély. A büntetéssel való fenyegetés „régi modell”, és vélhetőleg az anya gyerekkorának egy meghatározó eleme volt, amihez azonban ő annak idején alkalmazkodott, és bár mindig is utálta később, most azzal kell szembesülnie, hogy szorult helyzetben ő is ezt a megoldóképletet veszi elő. Higgadt állapotban ez az a pont, ahol rádöbbenhet: ugyanazt csinálja, mint annak idején az ő szülei.

De csavarjunk még egyet a példán!

Ha ebben a jelenetben a másik szobából megjelenik az apa, és rászól az anyára, hogy „miket mondasz a gyereknek!”, akkor látjuk, hogy vélhetőleg az ő korai mintái mások, és nem ért egyet a jelenet alakulásával. Ha erre a „Te is jókor tudsz beleszólni a gyereknevelésbe, miközben soha nem vagy itthon, amikor kellene” – anyai visszavágás érkezik, akkor az ötéves feje felett már a párkapcsolati mintázat alakulását is láthatjuk.