Tudom, sokan mondogatják, hogy ne olvass Facebook-kommenteket, mert csak szétcincálod vele az amúgy is rossz állapotban lévő idegrendszeredet. Hasznos tanács, én időnként mégis belefutok a pofonokba, és így kerültem egy ízben olyan képtelen családi szituációba, amit egyáltalán nem volt könnyű kezelni, pláne a helyére tenni.

Megláttam valamit, amit nem kellett volna...

Négy éve vagyok férjnél. Apósommal és anyósommal korrekt viszonyt ápolok, különösen azért, mert ők Budapesten élnek, mi Fricivel pedig Szegedre költöztünk. Évente két-három alkalommal találkozunk, eszünk valamit együtt, kedvesen elbeszélgetünk a semmiről. Nem mondom, hogy a férjem családja nagyon az én világom, de semmi vállalhatatlan vagy elborzasztó dolog nem hangzott el tőlük soha ezeken az összejöveteleken. Épp ezért volt kiakasztó, amikor egyszer unalmamban összevissza böngésztem a Facebookon, és megláttam valamit, amit nem kellett volna.

Apósoméknak van adatlapjuk, de nagyon ritkán posztolnak. Azt hittem, évente egyszer ha felmennek a platformra. Épp ezért ért hidegzuhanyként, amikor politikai hírt olvasgatva gyorsan átfutottam alatta a kommenteket, és felfedeztem köztük apósom nevét és szélesen mosolygó fényképét.

Meresztgettem a szemem, de valóság volt. Az én békésnek tűnő, tisztes őszes halántékú apósom, drága férjem apukája olyan gyűlölködő megnyilvánulásban tört ki online, amely bármely hiperszélsőséges szervezetnek a becsületére vált volna. A komment ordenáré volt és ostoba. Olyan, amilyen stílust csak holt primitív emberekről tételeznénk fel.

Első indulatból majdnem írtam rá valami csúnyát a saját nevemben. Aztán meggondoltam magam, jelentettem a kommentet a Facebooknak, lecsuktam a laptopot és felhívtam a férjemet.

Frici nem kevésbé volt meglepve, mint én. Az apja sohasem szokott előtte gyűlölködni, bármilyen csoportot vagy akár embert becsmérelni. Fogalmam sincs, mi történhetett vele, hajtogatta zavartan. Amikor azonban felvetettem, hogy kérdezzünk rá, mereven elzárkózott. Az ő dolga, mondta. Ha így akar nyilvánosan viselkedni, hát csak tessék.

Már neki is kínos volt...

Frici viselkedése azonban egy hét múlva megváltozott. Addigra kiderült, hogy az apja válogatás nélkül kommentel mindenféle cikkhez hol visszafogottabb, hol őrjöngő stílusban. Ez már kezdett neki is kínossá válni, hiszen bármelyik kollégája vagy jó ismerőse belefuthatott volna az ámokfutásba. Úgyhogy amikor legközelebb elutaztunk Pestre, diszkréten félrehívtuk az apukáját, és tisztelettel megkértük, ne kommentelgessen a közösségi médiában ilyen vállalhatatlan hangnemben.

Rendkívül megrökönyödtem – és talán az átlagkommentelőhöz is ad a reakció némi támpontot –, hogy borzasztóan elszégyellte magát. Fogalma sem volt, hogy mi ezt látjuk, hogy bármely ismerőse megláthatja: a digitális félanalfabéták csapdájába esett. Az elmúlt fél évben lett néhány barátja, akik miatt „radikalizálódott”, ahogy ő nevezte, de ezt nem kívánta sem a családja, sem mások orrára kötni.

Nem gondolom igazán komolyan, hajtogatta, amikor Frici szembesítette, hogy legalább négy kommentjét jelentettük, olyan kemények voltak. Nem akarok én megölni senkit. Csak… és itt elkezdte mantrázni azokat a közhelyeket, amiket a tévéből, ellenőrizetlen oldalakról, innen-onnan hallott. Semmi kedvem nem volt végighallgatni. Nyilvánvalóan nem tudok és nem is akarok hatni egy idős, általam alig ismert bácsira, s mivel az apósom, összeveszni sem szeretnék vele mindörökre.

– Kérlek, ezentúl hadd jöjjek ritkábban. – kértem meg este Fricit, ő pedig beleegyezően bólintott.

Nem csak az após lehet rémálom: galériánkban nők osztják meg történeteiket az anyósukról!