Borítókép: A volt férjem sose viszi el a gyerekeket Forrás: Getty Images

A volt férjem sose viszi el a gyerekeket

Flóra úgy érzi, az élete második felében magára lett hagyva a problémáival.

Béla kicsit benézett tegnap. Játszott Levivel és Pannival egy órácskát, aztán kijelentette, hogy rohannia kell.

- Hova? - kérdeztem. Úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.

- Remélem, emlékszel még, hogy én vagyok a vezetője a (és itt megnevezett egy világcéget).

- Emlékszem - válaszoltam kimérten. De az is rémlik, hogy van három gyereked, akikhez kéthetente egy órácskát ugrasz be ahelyett, hogy magaddal vinnéd őket.

- Ne kezdd már megint - mélyet sóhajtott. Majd viszem őket, ha lesz időm.

- És az mikor lesz?

- Nem tudom. Határidők, tárgyalások, szervezések, és itt van Linda szülinapja is…

Elharapta a mondatot és bűntudatosan pislogott rám. Cserébe lenyeltem a csípős választ, ami már a nyelvem hegyén táncolt.

Béla és én két éve váltunk el. Tulajdonképpen egész békésen, legalábbis, ha azokkal a viharokkal hasonlítom össze, ami a barátnőim fészkét dúlták fel. Megcsalt, én kiborultam, aztán tartottam egy önvizsgálatot, és rájöttem, hogy valójában régóta nem szeretem már. Az anyagiakban nagyvonalú volt, még többet is kaptam, mint amennyire igényt tartottam volna. Én, és a három gyerek, Benni, Levi és Panni kiváltságos helyzetben élünk. Legalábbis ami a pénzt illeti.

Béla ugyanis egy év lelkes és sűrű gyerekezés után kezdett elmaradozni. Akkoriban jött össze az egyik munkatársával, Lindával, akivel a korábbi kurta nőügyei után valami tartós dolog formálódott. Linda ugyanakkor tizenöt évvel volt fiatalabb, és nem vágyott gyerektársaságra. Ha épp nem dolgoztak, akkor utazgattak, partikra jártak, bungee jumpingoltak. Hova fért volna el három kiskorú? Úgyhogy Béla drágám a könnyebbik utat választotta: egyre ritkábban bukkant fel a házunk táján, s bár a gyerektartást továbbra is bőkezűen utalta, személyes jelenlétével csak szórványosan tisztelte meg a gyerekeit.

Levi ekkor már tizenöt éves volt, így kevésbé viselte meg az apai távollét, de a két kisebb gyerek szenvedett, s a hiányt velem szándékozták pótolni. Megállás nélkül a nyakamon lógtak, úgy kellett fogni a kezüket, mint kisbaba korukban. De hiába szóltam az apjuknak, hogy a gyerekeknek szükségük van rá, javulást csak átmenetileg tudtam elérni. Ilyenkor gyakrabban megjelent nálunk, játszott, beszélgetett a gyerekekkel, hozott nekik ruhákat, néha elvitte őket kirándulni vagy moziba, de munkára hivatkozva este vissza is passzolta őket, mellettük a kezembe nyomva két húszezrest. Azt hitte, pénzzel mindent lehet kompenzálni. Pedig – ahogy a közhely mondja – az korántsem minden.

Ha a jövőre gondolok, szinte fizikai fájdalom fog el. Fogalmam sincs, tartogat-e még nekem bármit is a gyereknevelésen kívül. Párkapcsolatban gondolkodni sem tudok. Egyszer regisztráltam egy társkeresőn, de arra nem jutott időm, hogy rendesen végigböngésszem. Arról nem is beszélve, hogy a három terhesség komoly nyomokat hagyott rajtam: igaz, a hasamon valószínűleg tudnak segíteni, egy műtéttel sok minden helyrehozható. De vajon van értelme? Mire jutna elég időm partnert találni, igazi vénasszony leszek. Kinek kellenék én? Maximum egy hatvanas éveit taposó sörhasú férfinak, aki már kétszer elvált, és titokban szívből gyűlöli a nőket.

Próbálok nem irigykedni, és pozitív maradni, ahogy a coach-nagykönyvben meg van írva. Pénzben tényleg nem szenvedünk hiányt, Béla pedig igazán kedves ember, még akkor is, ha ritkán látjuk.

De miért van az, hogy egy férfi, ha letudta az élet harcosabbik részét (karrieralakítás, gyereknevelés), simán lelép és már csak élvezi azt, ami jutott? Nekem, mint nőnek, mint anyának, miért az igahúzás marad meg?

A volt férjem dolgozik, utána edzőteremben formálja fittre öregedő testét, majd találkozik a tizenöt évvel fiatalabb szeretőjével, akivel csuda izgalmas dolgokat csinálnak. Én meg itthon ülök a három gyerekkel, dolgozni járok, utána velük foglalkozom, általában olyan nyalánkságokkal, mint a vacsorakészítés, a leckeírás, a mivoltasuliban. Edzés? Mikor? Utazás gyerek nélkül? Hogyan? Örülök, ha havonta egyszer egy kávéra be tudok ülni a barátnőimmel – azt is maximum este hétig.

Béla ígérgeti, hogy nemsokára elviszi a gyerekeket egy teljes hétvégére, és akkor nekem is lesz időm pihenni, olvasni, talán elutazni legalább egy napra. De ezt az ígéretét még nem váltotta valóra. Mindig a munka, a világcég, és persze Linda, bár az ő nevét ritkán ejti ki. Én pedig beérem néhány csípős beszólással. Gyáva volnék? Azt hiszem. Egyelőre nem csináltam cirkuszt, de nem kizárt, hogy egyszer megteszem, mert – sok pénz ide vagy oda - ez így nagyon nem fair. Ha egykoron osztoztunk a küzdelemben, most már követelem a kényelem felét is!

Miket kérdezz magadtól válás előtt? Galériánkból megtudhatod!