Szeretem azt hinni, hogy egyedi történet a miénk. Nyilván nem az, minden szerelmes tévúton jár, ha nem látja meg a sorsában az ezeréves mintázatot. Mégis büszke vagyok rá, ránk, így elmesélem, hogyan ismertem meg életem legnagyobb szerelmét.

Egy álomsorozat főszereplője voltam. Vagy inkább egy szatíráé? Megvolt mindenem. A férjem, Ferenc menő ügyvéd, igazán kedves, figyelmes ember. Házasságunk első éveiben Budapesten laktunk, de később Veresegyházon építtetett fel nekünk, a családjának egy jókora házat. A magam részéről nem voltam oda érte, belvárosi lányként idegesítettek a tücskök, a pókok, a kutyaugatás, a csend, az álmediterrán giccs. Világéletemben Pesten laktam panelben vagy bérházban, imádtam a belvárosi nyüzsgést, az embertömeget, a villamosokat, a hangos szórakozóhelyeket. De elfogadtam a döntést a három gyerek érdekében, a kertben pedig kialakítottam magamnak egy veteményest, amihez idővel én is kötődni kezdtem.

A háznak tagadhatatlanul voltak előnyei. Saját nagy szobám volt, ahol dolgozhattam, gitározhattam, elvonulhattam, ha egyedül akartam lenni – hangmérnök vagyok, leginkább a tévének dolgozom, jól is jött egy efféle helyiség. Ferenc támogatott, mint mindig. Neki is megvoltak a maga hobbijai, szeretett éjjel sokáig olvasni, szőlőt metszeni, vagy órákig pancsolni a kádban. A gyerekeink kamaszkorba léptek, vagy már el is hagyták azt, többé nem csüngtek rajtunk, fontosabbá váltak a kortársak, az első szerelmek. Tisztelettudó, szeretetteljes légkör alakult ki a házban, ahol mindenki respektálta a másik jogait és érzéseit, de észrevétlenül mégis létrejött egyfajta távolság.

Nem sokkal a járvány előtt majdnem elgázoltak. Huszonnégy éve voltam házas, egy héttel korábban ünnepeltük az évfordulónkat. Elmentünk vacsorázni egy közeli étterembe, és közben olyanokat kérdeztünk egymástól, hogy minden rendben volt-e a melóhelyen, meg hogy odaadnád a borsot. Ehhez képest a majdnem-gázolás kifejezetten romantikus fordulatnak tűnt. Olvastam egyszer egy két világháború közt született magyar regényt, Brüsszeli csipke volt a címe, abban ütik el a középkorú szépasszonyt, aki annak rendje s módja szerint beleszeret a fess gázolóba. Mosolyogtam ezen a csacsiságon, és eszembe nem jutott, hogy egyszer nekem is hasonló lapot oszt majd a sors.

Elbambultam, nem néztem körbe. Padlófék. Jókorát estem. Csődület, kiabálás, egy fölém hajoló arc. Összeráncolt homlok, markáns vonások. Semmi bajom, mondtam, és tényleg nem volt, csak az ijedtség és egy kis horzsolás. A férfi felsegített, elsétáltunk egy közeli padig, leültem pihenni. Beszélgetni kezdtünk. Hogy mire gondoltam, amikor tűnődve átsétáltam a piroson. Én pedig, talán a halálfélelem tette, őszintén elmeséltem neki, milyen házasságban élek. Szeretem és tisztelem a férjem, szorosan együttműködve és nagy egyetértésben neveltük fel a gyerekeket, de rajtuk kívül kevés mondanivalónk maradt egymás számára. A kívülállók paradicsomnak képzelhetik ezt a kertvárosi életet, de én mindig éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. A veteményest és a szobámat leszámítva idegen nekem a ház, a kert, a félvidéki lét. Nem tudom, hova, merre kéne tartanom, de ez számomra még nem a végállomás.

Dávid – mert így hívták – Újlipótvárosban élt, és tanárként dolgozott. Veresre csak egy színdarab kedvéért jött ki, amiben az egyik tanítványa a főszereplő. Mire észbe kaptunk, már rég lekéste az előadást, de egyáltalán nem zavarta. Órákig beszélgettünk. A lábujjaim bizseregtek, tudtam, hogy valami nagy dolog van készülőben. Megadtam neki a telefonszámomat, és felajzva, egész testemben reszketve mentem haza.

Már másnap felhívott. Elhiszik, ha azt mondom, hogy nem éreztem bűntudatot? Harmadnap találkoztunk, és a randi végén megcsókolt. Egy héttel később az ágyában kötöttünk ki. Két héttel később megbeszéltük, hogy otthagyom a családi fészket és együtt fogunk élni. Úgy csapott le ránk a szerelem, ahogy egy pörölycsapás. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy létezik ennyire erős, mindent fölülíró érzelem a giccses regényeken kívül is. Nem tudtunk, nem akartunk tenni ellene.

Éreztem, hogy minden rendben lesz, és nagyjából igazam volt. Ferencnek egy szuszra elmondtam mindent. Szomorú volt, de nem tört össze. Ő egy stabil és önálló ember, nincs benne semmi kicsinyes bosszúállás, jól néz ki, fel fogja találni magát. Unalmas és monoton lehetett számára a házasságunk, még ha olyan korrektül is viselkedett, ahogy kevés férfi szokott az ő korában és társadalmi helyzetében.

A gyerekekkel kicsit göröngyösebbek voltak a tárgyalások. A két fiatalabb viszonylag gyorsan beletörődött az új helyzetbe, az elsőszülött lányom azonban a család elárulásának érezte, hogy az anyja kilép az öröknek hitt kötelékből. Nem értette meg, hogy negyven fölött hogyan lehet bárki számára is szempont a szerelem. A fiatalság könyörtelensége. Fél évbe telt, mire úgy-ahogy megnyugodott. Akkor találkoztak először Dáviddal, és akkortájt számoltak be róla, hogy közben Ferencnek is lett egy barátnője.

Én pedig a helyemre találtam. Másfél éve Újlipótvárosban élek egy 55 négyzetméteres lakásban, és Dáviddal nagyon boldog vagyunk. Az erkélyen kialakítottam egy miniveteményest, van néhány növényem, nekem az bőven elég. Egy pici szobában dolgozhatok. Ferenc árulja a veresi házat, az árát majd megfelezzük, de az biztos, hogy soha többé nem akarok kertet, csendet, békét, külvárost. Itt akarok élni Dáviddal a kutyapiszok, a dudakoncertek, a bérházak közepén. Mert itt vagyok honn. Itt az én világom.

Nézz képeket a galériában sztárokról, akik sosem mentek férjhez!