Borítókép: "A férjem rettenetes apa" Forrás: pixabay.com

"A férjem rettenetes apa"

Milyen érzés, amikor a férjed méltatlanul bánik a gyereketekkel? Mira elmeséli.

A kislányom, Fruzsina épp ma lett öt éves. A korábbi években végtelenül hosszú, kétségbeesett és fárasztó harcot vívtam azért, hogy közel férkőzzek hozzá, hogy sok időt tudjak vele tölteni, hogy szívvel-lélekkel részt vegyek az életében. A férjem útja azonban az enyémnek – mondhatni – szöges ellentéte.

Bandi a legelső naptól nem érhető el – mármint emocionális értelemben. Az ürügy legtöbbször a hiperstresszes munkája, de egyszer valami bizarr őszinteségi rohamtól hajtva bevallotta, hogy nem nagyon tud mit kezdeni a saját lányával. Néha-néha azért megemberelte magát, és megmutatta, milyen mederben csordogálhatna az életünk, ha jó apa lenne, de hamar visszatért minden a rendes kerékvágásba.

Bandi igazából egyáltalán nem szörnyű ember. Valószínűleg sokan gondolják róla, hogy az isten is családfőnek teremtette. Sokat dolgozik, jó munkaerő, kedves és előzékeny a munkatársaival. Szeretettel beszél rólunk, a családjáról. De otthon, a négy fal között… nos, az egy másik történet.

Mire gondolok? Néhány napja például úgy döntött, hogy jófej lesz, és „viccelődik” egyet Fruzsival. Ez a gyakorlatban úgy történt, hogy addig ugratta és piszkálta, amíg a gyerek sírni nem kezdett. Amikor szóltam neki, hogy azonnal fejezze be, sértetten visszavágott: "A kis nyafka. Pontosan tudjuk, kitől örökölte ezt a sótlan hozzáállást.”

Nem hittem a fülemnek. A Jó Öreg Hibáztatás. Nem érdeklik a saját gyereke érzései, viszont elvárja tőle - egy öt évestől! -, hogy értékelje a vaskos vicceket. Ráadásul ahelyett, hogy felismerte volna, hogy a gyerek miatta sírt, úgy tett, mintha nekem hagynom kellene, hogy kedvére zaklassa. Sőt, a kislány „sótlan, humortalan természetéért” is én vagyok a hibás! Eleve hogy használhat ilyen szavakat egy gyerekre? Teljesen elzsibbadtam.

Az az igazság, hogy Bandit is így nevelték. Amikor megismerkedtünk, sokat és elkeseredetten mesélt arról, hogy az apja rettenetesen bánt vele: gúnyolta, megalázta, lekicsinyelte, és a világért sem mutatta volna ki az érzelmeit. Nem akart ilyen szülő lenni. Mégis sikerült. És soha nem veszi észre, mikor mímeli szinte szóról szóra az apja mintáját.

Talán nem fogalmazok teljesen világosan, de nehéz leírni mindazt, amit mond és tesz. Egy ujjal nem nyúl Fruzsihoz. Sosem bántaná, tudom jól. De nem is érdekli. Átnéz rajta, mint az üvegen, s ha néha” ráfanyalodik”, annak gúnyolódás, beszólogatás (a férjem), majd könnyzápor (Fruzsi) a vége.Hosszúnak tűnik a házasságunk hat éve. Őszintén szólva nagyon kíváncsi vagyok, mi történne, ha hirtelen meghalnék, vagy ha egy hétnél tovább kéne egyedül maradnia a lányával. Megpróbáltam vele megbeszélni ezt a kérdést, de ingerülten elhárította. Mi hiányzik belőle? Miért nem érdeklődik Fruzsi után, aki tart ugyan az apjától, de azt is látom, ahogy rajongó és vágyakozó szemekkel nézi, és úgy de úgy szeretne kapni tőle valami fontosat?

Most, amikor ezeket a sorokat írom, a férjem a számítógép előtt dolgozik. Fruzsi az előbb bejött a nappaliba. Megállt az apja háta mögött, és hosszan nézte a tarkóját. A férjem hirtelen megpördült a székkel, felállt, és sietősen elindult valamiért. Belebotlott a gyerekbe, de egyszerűen átgyalogolt rajta, mint egy kísérteten. Fruzsi megingott, majdnem elesett. Végül talpon maradt, és csak nézett az apja után, aki eltűnt a konyhában. A tekintetét túl fájdalmas lenne leírni.

Volt, aki azt mondta nekem, legyek hálás, amiért a férjem nem veri a kislányt, ráadásul sok pénzt keres, s ezzel biztosítja a jövőjét. Én ezért nem tudok hálás lenni.

Látok más apukákat, akik boldogan hancúroznak a gyerekükkel, homokoznak, mászókáznak, megigazítják a sapkákat, megtisztítják a kezecskéket. Látom őket az oviban, a játszótéren, a buszon. Nem ufók, nincs három fejük, nem Tündérországból szalajtotta őket a sors. Az én férjem miért különbözik tőlük ennyire? És vajon van egy cseppnyi esély arra, hogy megváltozik? Javulhat a helyzet, amikor Fruzsi nagyobb lesz? Ha hercegnőként képtelen kezelni, legalább szellemi partnert láthat majd benne később? Mert így nem maradhat. Ebben az érzelmi hűtőszekrényben már nem bírom sokáig. És a lányom sem.