Persze mindez a Házibuliban lazán, franciásan, elegánsan van tálalva. A való élet sajnos kicsit más. A jó hír az, hogy még nem vagyok dédmamakorban: idén töltöttem az ötvenötöt. Sokak szerint jól nézek ki, a hajam még mindig dús és a vállamra omlik, a szememben meg-megcsillan a huncutság, észrevesznek a férfiak. A rossz viszont az, hogy évtizedek óta ugyanannak a foglalt férfinak voltam a szeretője.

Tamás két éve volt házas, amikor megismerkedtünk. Öt évvel volt idősebb nálam, a kisfia egyéves múlt akkor. Szar duma, de a bőrömön éreztem: a végzet hatalma ellen nem használ se erkölcs, se pragmatizmus. Szeretők lettünk pillanatok alatt. Őrületes szerelem volt: ha akadt egy szabad perce, rohant hozzám, ha nem volt, én hűségesen vártam rá. Akkor még reménykedtem benne, hogy elválnak. A kisfiú egyre nagyobb lett, de Tamás nem csinált semmit. Szakítottam vele, hátha így ráveszem a válásra, de hiába jöttünk újra össze, szép ígéreteken kívül semmit se kaptam.

Amikor megismerkedtem Ferivel, megcsillant a kiút lehetősége. Feri hasonlított Tamásra, és facér volt, néhány hónapig úgy éreztem, sikerült „átszeretnem” belé. Gyorsan teherbe estem tőle – ez se volt véletlen, az élet ezen feladatát sebtiben le akartam tudni –, megszületett Jancsi, és mi Ferivel külön is mentünk. Az egész kapcsolat tévedés volt, az illúzióimon alapult, Jancsi az egyetlen, amiért megérte találkozni – ebben azért egyetértettünk.

Magától értetődő volt

Tamás és én akkor gabalyodtunk újra össze, amikor véletlenül összefutottunk egy plázában. Magától értetődőnek tűnt, hogy két mondat után rohanunk hozzám (a gyerek a nagymamájánál töltötte a délutánt). Akkor már nem voltam az a naiv huszonéves kiscsaj, sejtettem, hogy mit várhatok tőle. Ugyanakkor soha nem vágytam más férfira. Rengeteget foglalkoztam Jancsival, szabadidőmben pedig folytattam a korábban lezárt viszonyt. Sajnos vagy szerencsére: nem tudom.

Ugye milyen gyorsan eltelnek az évtizedek? Tamás és én egy alternatív univerzumban váltunk öregedő párrá. A feleségére mindig úgy gondoltam, mint egy jó ismerősre: nem haragudtam rá, és fogalmam sincs, tud-e bármit a létezésemről. Jó nagy fafejnek kell lennie, ha teljesen gyanútlan. De ki tudja. Amit az ember nem akar tudni, az nem fáj.

Egyébként még két gyerekük született. Jól megvoltak. Én kialakítottam a saját életemet kettesben Jancsival. Ingatlantanácsadóként szép karriert futottam be, jól kerestem. Helyt álltam egyedülálló anyaként is: a fiam építészmérnök lett, és már van egy helyes menyasszonya. Sokat utaztam, és utazok ma is. Szabadidőmben kerámiázok. Kell ennél több? Szerettem volna, ha minden éjjel mellettem alszik egy férfi, akinek reggel kávét főzök, aki – esetleg – vacsorát főz nekem és a közös gyerekünknek, és két repülőjegy helyett minden évben hármat foglalunk Mallorcára?

Kihunyt a szenvedély, mint egy házasságban

Ezeken a kérdéseken igazán csak most gondolkodom el, ötvenöt évesen. Korábban lefoglalt a munka és a gyereknevelés. Néhány hete kaptam a hírt egy közös ismerősünktől – mert azért volt néhány beavatott –, hogy a szeretőm meghalt infarktusban. Az utóbbi évtizedben ritkultak a találkozóink, szinte kötelességszerűvé váltak. Húsz év után kihunyt a szenvedély, mint egy házasságban. Havi egyszer találkoztunk, rutinosan szexeltünk, megbeszéltük, kivel mi a helyzet, mobilt nyomogattunk az ágyban egymás mellett. Tulajdonképpen viccesen hétköznapi élmények voltak.

Ki is ő nekem?

Szerencse, hogy Jancsi nemrég költözött el, nem tudom, hogyan magyaráztam volna meg neki, hogy a szőnyegen fekszem és olyan hangosan sírok, mint egy kisgyerek. Egyre azon gondolkodom, ki volt nekem Tamás tulajdonképpen. Szeretett egyáltalán? Gyakran mondta, de igaz volt vajon? És én szerettem? Imádtam vele a szexet, jókat beszélgettünk, de ha együtt élünk, mint más normális emberek, meddig tartott volna a kapcsolat? És megérte így leélni az életemet? Vajon én választottam? Vagy tényleg létezik afféle spiridolog, mint a karma, és az kavarta a szálakat ilyen rejtélyes módon?

Szívesen elbeszélgetnék a feleségével, de nincs jogom felkavarni az életét, nem beszélve a három gyerekről. Így inkább a temetésre se megyek el. Meggyászolom Tamást egyedül, itthon, néhány üveg bor társaságában, és megpróbálom kitalálni, mit csinálok az életem hátralévő részében. Nélküle.