Tisztázzuk első körben: nagyon szeretem őt. Kata ugyanaz a lendületes, okos, vicces és szép lány, akibe húsz éve beleszerettem. Ez nem változott, és boldog vagyok tőle. Sajnos azonban van még valami, amiért éjjel-nappal imádkoztam. Hogy ne maradjon ugyanaz. Mégsem sikerült.

Friss főiskolásként szerettünk egymásba. Az első öt randi maga volt a mennyország, úgy éreztem, rátaláltam a másik felemre. A hatodikon Kata kissé becsípett, és a cigarettájával hadonászva magyarázta a füstös kiskocsmában, hogy reméli, megértem és elfogadom, de ő sohasem szül majd gyereket.

Nagy családban nőttem fel. Három testvérem van, öt unokatestvérem, hét másodunokatestvérem. El sem tudtam képzelni, hogy van olyan élet, amiben nincs gyerek. Csodálkozva kérdeztem Katát: de hát miért nem? Mert az én családom nem olyan, mondta tömören. Alkalmatlan lennék a gyereknevelésre, csak elrontanám. Úgyhogy ne is beszéljünk többet róla.

Hatodik randi volt, nyilván nem erőltettem a témát. Csakhogy a szerelem nemhogy fakult volna, de egyre csak erősödött. Teltek-múltak a hónapok, majd az évek, és egyre mélyebben szerettem Katát. Megismerkedtem a családjával, és lassan kapisgálni kezdtem, mire gondol, amikor elzárkózik a gyerekkérdéstől. Az anyja ivott, mint a kefekötő, nem lehetett számítani rá, mi lesz, ha az ember betoppan hozzá. Néha józan volt és összeszedett, ilyenkor elkapta a vágy, hogy leszokjon. De általában piától üveges szemekkel fogadott minket. Egyszer vacsora közben váratlanul lezuhant a székről, nekem kellett elkapnom, különben összezúzza magát a padlón. Az apja rég elhagyta a családot. Új felesége lett és új gyerekei, akik nem kértek Katából. Évente talán egyszer találkozunk, mesélte Kata tompán. De nem is baj. Igazából olyan, mintha nem is az apám lenne.

Négy év együttjárás után megkértem a kezét. Boldogan mondott igent. Lelkesen rendeztük be közös életünket, először albérletbe költöztünk, aztán a szüleim megleptek minket egy piciny, másfél szobás lakással. Imádtuk. Amikor a fél szoba berendezését is befejeztük, kicsúszott a számon, hogy egyszer, ha majd eljön az ideje, könnyen átrendezhető lesz gyerekszobának.

Kata kezéből kicsúszott a szoknya, amit épp a szekrénybe akart tenni. Lassan felém fordult. Gergő, azt hittem, ezt már rég megbeszéltük, mondta fojtottan. Őszintén meglepődtem, ahogy villámlott a szeme. Igen, évekkel ezelőtt valóban beszéltünk róla, mondtam. De azóta sok víz lefolyt a Dunán. Összeházasodtunk, itt vagyok én, hogy segítsek… Nem, vágott a szavamba. Én. Soha. Nem. Szülök. Gyereket. Ha ezt nem tudod elfogadni, még most sem késő, hogy elmenj.

Eszem ágában sem volt. Hisz imádtam a feleségemet. Úgyis meggondolja magát. Hisz nagyon fiatalok vagyunk. Bulizunk néhány évet, Kata is ráébred, hogy rohan az idő, a biológiai vekker csörömpölni kezd, és meggondolja magát.

Sajnos óriásit tévedtem. Abban nem, hogy mindig jól éreztük magunkat együtt. Mindketten jól kerestünk, hamarosan beköltözhettünk egy nagyobb lakásba, majd egy még nagyobba. Ma is itt lakunk, kettőnknek kicsit túl nagy is. Valamiféle kegyelmi állapotban élünk, keveset veszekszünk, mindig feltaláljuk magunkat, és nem utolsósorban: tudunk beszélgetni. De ennek az az ára, hogy Kata újra és újra leszögezi, hogy nem változtat az álláspontján.

Mert harminc fölött többé nem söpörtem a szőnyeg alá a problémát. Rábeszéltem egy pszichológusra is, de az nemhogy finomított, inkább erősített a meggyőződésén. Félévente előhoztam. Megígértettem vele, hogy nem haragszik, ha megteszem, mert muszáj tudnom, nem változtatott-e az álláspontján. Ilyenkor nagyokat beszélgettünk. Érveltem mindenhogyan. Hogy majd én oroszlánrészt vállalok a nevelésben. Hogy a tenyeremen hordozom őket. Hogy higgye el, sosem lesz olyan boldog, mint ha hárman leszünk. De nem adta be a derekát. Makacsul hajtogatta, hogy borzalmas mintákat hoz magával, és azt még az én egészséges személyiségem sem tudná ellensúlyozni. Való igaz, hogy Katának voltak gyújtópontjai: vigyáznia kellett az alkohollal (tudott is), a cigiről pedig nem mondott le. De hány és hány anya van ezzel ugyanígy? Megpróbáltam megtudni, van-e valami plusz, amiről nem tudok. De nem volt, vagy legalábbis Kata nem jött tisztába vele. Csak abban volt tökéletesen biztos, hogy gyereket soha.

Az utolsó próbálkozásom négy évvel ezelőtt volt. Meghalt az anyja, és ez felszabadította. Akkor indítottam egy rohamot, még az örökbefogadást is bedobtam, apellálva a feleségem érzékenységére. Segíthetnénk egy kisgyereken, jót tennénk a világgal… akkor, egyetlenegyszer láttam rajta hangyányi megingást. De hamar visszanyerte a szokásos határozottságát. És akkor már nagyon idegesítettem. Tartotta magát az ígéretéhez, hogy időről időre elővehetjük a kérdést, de láttam rajta, végtelenül unja. És abban a rémületes pillanatban végre megértettem, amit addig nem akartam. Soha nem fogja meggondolni magát. A döntése végleges.

Sok barátom kérdezte, hogy ha ennyire vágyom egy gyerekre, miért nem hagytam el. Azért, mert őrá még egy gyereknél is jobban vágyom. Ő az én Katám, a feleségem, az életem szerelme. Előbb vágatnám le tőből mind a két lábam, mint hogy különváljak tőle.

Úgy látszik, igaz, hogy az életben mindennek ára van. Én olyan erős és tartós szerelemre találtam rá, amire csak kevesen. De nem lehet minden tökéletes. A mi közös életünkből a gyerek kimarad. Ha odafent valaki úgy gondolta, hát így fizetek a boldogságomért.

Bár néha tényleg úgy érzem, hogy inkább belehalok.

Íme 5 ok, amiért a férfi választja a gyerektelenséget!