Nagyon szerelmes voltam. Attól a pillanattól fogva, hogy megismerkedtünk, hatalmas rózsaszín felhőben lebegtem, mint egy nyálas romantikus film főhőse. Tibor volt a lelkem másik fele. Tőle akartam otthont, autót, gyerekeket, közös, meghitt öregséget. És ő is hasonlóképp érzett irántam. Gyorsan összeházasodtunk, két éven belül meg is érkezett az első közös gyerekünk. Én otthon maradtam, Tibor dolgozni járt. De nekem egyáltalán nem hiányzott a közösségi élet. Boldogan tettem-vettem a lakásban, nevelgettem a babánkat, főzőcskéztem, dekoráltam, és amikor délután meghallottam a kulcscsörgést, imádott férjem nyakába ugrottam az előszobában. Hálát adtam a közös életünkért. Úgy éreztem, nő még olyan boldog nem volt a Földön, mint én.

Újabb két év múlva megszületett a második lányunk. Tibor akkor már később járt haza, de a nagy gyereknevelésben és naiv boldogságfröccsben ez valahogy nem tűnt fel nekem. Aztán elkezdett hétvégéken is eltünedezni. Azt mondta, sok a túlóra, a pluszmunka, a hétvégi kitelepülés. Minden szavát elhittem. Soha egyetlen pillanatra nem fordult meg a fejemben, hogy az imádottam esetleg hazudhat is nekem.

A lebukás egy ostoba, eltévesztett levél formájában érkezett. Óvatlan volt, a szeretőjének szánt erotikus üzenetet véletlenül az én címemre küldte el. Azonnal tudtam, hogy ez a tömény pornográfia nekem nem szólhat. Rá se ismertem a stílusára, perceken át hittem benne, hogy csakis valami rendszerhibáról lehet szó. Aztán az üzenet hirtelen eltűnt a levelezésemből, és nem sokkal később felhívott Tibor. Gyanakvó, puhatolózó volt a hangja, mint aki tudni akarja, olvastam-e az ominózus sorokat vagy sem. Akkor egyszerre mindent megértettem.

Senkinek nem kívánom mindazt, amit át kellett élnem ezután. Hogy milyen az, amikor szétpukkan a buborékod, összedől a babaházad, összetörik a lelked.

Tibor aznap időben hazajött, de csak egy olyan nőt talált, aki az ágyneműbe csavarodva zokog, miközben a két kisgyereke tehetetlenül bömböl a lakásban. A lányokat gyorsan átszállította az anyjához, aztán visszajött, és csak ült az ágy szélén. Én már akkorra elsírtam minden csepp könnyemet. Csak feküdtem tágra nyílt szemmel, és bámultam az ürességbe.

Napok teltek el, mire egyáltalán beszélni tudtunk. Tibor nem tagadta a viszonyt, de azt állította, hogy semmit nem jelent neki az a nő. Sima szex és más semmi. Mi vagyunk a családja, soha nem hagyna el bennünket. Akkor valahogy már nem hittem el egyetlen szavát sem. Lehullt a rózsaszín szemüveg, és annak láttam a férjemet, ami volt: hazug árulónak.

Nem mentünk szét azonnal. Sem érzelmileg, sem a két kisgyerek okán nem lehetett az elszakadás egyszerű folyamat. De nekem végleg összetört a szívem, és képtelen voltam úgy tekinteni rá, ahogy azelőtt. Ránéztem, és azt mondtam magamnak: most egy szélhámost látsz. És igazam volt. A pontot az i-re az egyik ismerősöm tette fel, aki, miután meghallotta, mi történt nálunk, nem habozott megosztani azt az információt, hogy a férjem az ő egyik barátnőjével is kavart néhány hónapot – még évekkel ezelőtt.

Öt év múlva Tibor és én elváltunk. Azóta egyedül élek, egyetértésben, felesben neveljük a lányokat. Ha lesz is valaha új kapcsolatom, azt a feltétlen, ragacsos, naiv szerelmi lobogást már soha nem fogom újraélni, amit önfeledt húszas éveimben. És nem is akarom.

Mindig jó ötlet elmondani a megcsalást? A pszichológus 4 tippje!