Nem túl ritka eset, hogy egy ötven-hatvan év fölötti férfi magánál jóval fiatalabb nőt vonz be és vesz feleségül. A pasik ilyenkor még sármosak, tisztes őszes halántékuk vonzó a fiatal nők számára… persze fordítva már nem így van. Micsoda igazságtalanság, gondolom ezt annak ellenére, hogy én is pont így jártam.

Béla ötvenhárom éves volt, amikor megismerkedtünk, én pedig akkor töltöttem be a harmincegyet. Szinte azonnal elbűvölt ezüstös haja, nyílt tekintete, magabiztos fellépése. Középvezető volt egy informatikai cégnél, mégsem kérkedett sem a munkájával, sem a pénzével. Okos volt és visszafogott, a siker természetesen áradt belőle, mint a friss levegő.

Kiderült róla, hogy nemrég vált el, de jó kapcsolatot ápol a volt feleségével, és sűrűn látogatja közös kamaszlányukat, Bernit. Valahogy imponált ez is. Milyen flottul kezeli az életét! Torkig voltam már a nyafka, önmagukat kereső húszas és az éretlen harmincas fiúkkal: úgy éreztem, megérdemlem a többletet, és ezúttal egy igazi főnyereményt, egy nagyvadat ejthetek el.

Nagy szerelem volt a miénk, szörnyen boldog két év után házasodtunk össze. Ezután tíz évig éltünk harmonikus kapcsolatban, született egy fiunk, Jancsi, akit Berni igazi szeretettel vett körül. Mindketten olyan területen dolgoztunk, amit szerettünk, sportoltunk, kirándultunk, mentesek voltunk a káros szenvedélyektől, volt pénzünk, és a szex is kiválóan működött. Egyszóval minden tökéletesnek tűnt, egészen addig a napig.

Béla minden előzmény nélkül, a hatvanas évei közepén sztrókot kapott, én pedig olyan szerepbe kerültem, amire egyáltalán nem voltam, felkészülve.

Ki az, aki belegondol, hogy a nagy korkülönbség előbb-utóbb megbosszulhatja magát? Egy szerelmes ember semmiképp. De ma már azt mondom, érdemes lett volna számolni ezzel a lehetőséggel is.

Hirtelen szakadt a nyakamba minden. Béla átvészelte ugyan a sztrókot, de nagyon megváltozott. Az egészséges, viruló férfi egyik napról a másikra nehezen járó, keveset beszélő öregemberré változott, akinek még az étkezés is nehezére esett. Dolgozni nem tudott többé, s ugyan volt elég félretett pénzünk és egy ingatlanunk, elkezdtem aggódni a jövő miatt, ami addig sosem volt rám jellemző.

Jancsit, a fiunkat egyedül kellett nevelnem, iskolába járatni, tanulni vele, ahelyett, hogy az apjával focizhatott volna a parkban. Közben megállás nélkül dolgoztam. A túlfokozott stressz depresszióssá tett, megszakítottam a kapcsolatot a barátaimmal is, hisz sosem volt időm semmire. Már nem éreztem azt, hogy valakinek a felesége lennék. Ápolónővé váltam, akinek a gyerekén kívül egy másik magatehetetlen személyt kellett ellátnia.

Ennek ellenére sosem volt számomra kérdés, hogy elkötelezett maradok a férjem irányában. Béla életem szerelme volt, s habár a betegség alatt – nem tagadom – ez a szerelem elmúlt, az összetartozás érzése nem szűnt meg. Világosabb pillanataiban mindig el tudtunk beszélgetni, Jancsi is nagyon ragaszkodott hozzá, Berni gyakran jött fel segíteni. Fel sem merült bennem, hogy megszabaduljak tőle, hogy elváljak vagy betegyem egy otthonba.

Végül hetvenévesen halt meg a második sztrókban. Őszintén meggyászoltam, hónapokig sírtam, éreztem a jelenlétét a ház minden sarkában. Egy év is eltelt, mire megengedtem magamnak egy kis megkönnyebbülést. Még nem vagyok ötven. Nem adtam fel, hogy legyen új társam, hisz őszintén hiszek benne, hogy nemcsak az idősebb férfiak lehetnek vonzók. Berni és a fiam beregisztráltak egy társkeresőn, én pedig vettem egy mély levegőt, és újrakezdtem. Tudom, hogy Béla is ezt akarná.