Tudom, szokás azzal viccelődni, hogy a férfiak egy kis náthától is úgy tudnak szenvedni, mintha halálos ágyukon lennének, de az én esetemhez ennek most nincs köze. A történet pedig egyáltalán nem is vicces. Szegény férjem arról sem tehetett, hogy megfázott. Egy nyári este eszméltünk rá, hogy a középső gyerkőc a strandon felejtette az imádott plüss elefántját, mire ő visszaautózott, és a hirtelen jött zivatarban negyedórán át kereste a kis kedvencet. Végül büszkén tért vissza vele, de mivel bőrig ázva járatta a klímát a kocsiban hazafelé, szinte borítékolható volt, hogy másnap kidől.

Jóban, rosszban, betegségben…

Ezzel még természetesen nem is volt semmi baj, odaadóan ápolgattuk, a nagyobb teát vitt neki, a kisebb a játék orvosi szettel gyógyította, a középső pedig még az egész galibát okozó elefántját is odaadta neki, hogy gyorsabban felépüljön. De amikor éjjel non-stop hallgathattam, hogy szuszog, szörcsög, pár percenként orrot fúj és krákog, akkor bevallom, egyre jobban idegesített a megfázása. Először leszidtam magam, hogy gondolhatok ilyesmit, hiszen bárki lehet náthás, nem tehet róla, hogy évek óta kialvatlan vagyok a gyerekek miatt. Különben is, nyilván a 15 közös évünk alatt nem ez volt az első eset, hogy eldugult az orra, korábban nem akadtam ki ennyire, szóval én magam sem értettem a mélyről rám törő frusztrációm igazi okát.

Aztán mikor a legkisebb, hároméves gyerkőcnek is folyni kezdett az orra (mert úgy gondolta, a jéghideg kútvízben pacsálni vacsora előtt a legjobb móka), kezdtem megvilágosodni. Szokásához híven átkéredzkedett az ágyunkba, betakargattam, és álomba simogattam. Hiába vetettük be az elmúlt 2 órában vagy ötször az orrsziporszit, továbbra is szörcsögött, vagy a száján át, hangosan vette a levegőt, de nem baj, gondoltam, a lényeg, hogy alszik. Ekkor azonban bekúszott a gondolat a félálomban üzemelő agyamba, hogy lehet, hogy a gyerek orrdugulása cseppet sem zavar, de a férjemé a világból is kikerget. És ez bekapcsolta a vészvillogót.

Hogy miért? Felidéztem azt a sok évvel ezelőtti emléket, mikor még a kapcsolatunk elején arról beszélgettünk, honnan lehet tudni, hogy igazán szerelmesek vagyunk valakibe. A sok romantikus apróság mellett ő felhozta, hogy szerinte egyértelmű jel, ha a párodban nem zavar, vagy éppen kifejezetten szereted azt, ami másokban idegesít. Ő viccesen megjegyezte, hogy például a korábbi barátnőinél ki nem állhatta, ha a hajukat csavargatták, de ha én csinálom, kifejezetten vonzónak találja. Némi gondolkozás után igazat adtam neki, és elmondtam, hogy nálam előtte kis túlzással a hangos levegővétel is szakító oknak számított, de neki még az alvás közbeni hortyogását is szeretettel hallgatom. És hallgattam is sok-sok éven át… amíg valami el nem romlott.

Kihűlt a kávé és a szerelem is

Persze nem az eldugult orr vagy a szuszogás miatt szerettem ki belőle, dehogy. Már négy éve, mikor a harmadik gyerkőccel voltam várandós, éreztem, hogy nem jó irányba sodródunk. Kezdett bedarálni minket a gyereknevelés, a vidékre költözés, a házfelújítás, a kertgondozás, a saját vállalkozás beindítása (férjemé), a karrier újrakezdése (az enyém), a nagyszülők elvesztése, és még sorolhatnám. Ahogy napról napra építettük a család életét, szépen lassan elfelejtettük a kettőnk kapcsolatát építeni, és egyre jobban ingott az, amiről korábban azt hittem, hogy meginoghatatlanul szilárd: az egymás iránt érzett szerelmünk. Akkor még sokat beszélgettünk erről, mindketten felismertük a problémákat, láttuk, kinek mit kéne tennie, hogy jobb legyen. Randi esteket szerveztünk, esténként párkapcsolati gyakorlatokkal, játékokkal igyekeztünk újra felfedezni a másikat. De aztán még nagyobb erővel szakadtak ránk a hétköznapi gondok, szusznyi időnk sem maradt a három gyerek, a munka és a háztartás mellett egymásra. Ám mindig úgy gondoltam, ez csak átmeneti szakasz, túljutunk majd a nehézségeken, hiszen szeretjük egymást.

Nem is tudom megmondani, mikor szakadt el bennem ez, mikor szerettem ki belőle. Csak azt tudom, mikor ébredtem rá erre. De még a felismerés után is bíztam abban, hogy csupán a szokásosnál is kevesebb alvás miatt látom ilyen borúsan a helyzetünket. Hiszen nem lehet, hogy a férfit, akivel annyi mindenen mentünk keresztül, akivel felépítettünk egy csodás családot, nem szeretem többé — legalábbis nem szerelemmel. Azonban az elkövetkező napok ráébresztettek, hogy valójában már csak papíron vagyunk férj és feleség, a valóságban „csupán“ apa és anya vagyunk. A szexuális életünk is jó ideje hanyatlott már: összebújtunk, de inkább csak letudtuk a kötelező köröket az orgazmusig, és semmi több. Azt mondogattuk magunknak, ez három kisgyerek mellett normális. A szenvedélyes csókok, ölelések kikoptak a napjainkból, reggel és este egy-egy gyors szájra puszi, és nagyjából ennyi. Aztán a nátha miatt ettől is tartózkodtunk, és egy hét után be kellett vallanom magamnak, nem hiányzik az érintése, az intimitás vele. Hihetetlen, hogy egy nátha kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek.

És itt tartok most. Ahogy kevergetem a kihűlt kávémat, nézegetem a konyhában lógó családi fotókat, és azon elmélkedem, vajon a férjem ráeszmélt-e már, hogy emlék lett a szerelmünkből. És vajon mi jön ezután? Nem hiszem, hogy innen már vissza lehet hozni a házasságunkat, de a válás gondolatába beleborzongok. Nem magam miatt, a gyerekeket féltem, hiszen a férjem csodálatos apa, és családként is csodálatosan létezünk. Ahogy az utolsó kortyokat iszom, érzem, hogy egyre jobban elszorul a torkom, eldugul az orrom, és nem, nem a nátha miatt.