Nagyon-nagyon szomorú nap volt, amikor Ő elment.

Több mint húsz éve voltunk házasok, de még mindig szerettem Őt. A koronavírus-járvány kitörését döbbenten figyeltük, ugyanakkor egyáltalán nem szomorkodtam amiatt, hogy négy fal közé kényszerített minket a világ. Legalább kettesben leszünk, gondoltam. Csak egymásra figyelünk majd. Milyen jókat fogunk a karantén alatt főzni, enni, beszélgetni, vagy akár csak sorozatokat bámulni!

Hónapoknak kellett eltelnie ahhoz, hogy észrevegyem, valami nagyon nem stimmel. Ő ahelyett, hogy közeledett volna hozzám, egyre többször volt mogorva és hallgatag. Az állandó közelség megviselte, fojtogatni kezdte. Ha sétálni ment, visszautasította, hogy elkísérjem. Elmaradtak a nagy beszélgetések, amit annyira vártam, kiderült, hogy egyszerűen nincs miről. Nem kérdezhettük meg a másiktól, hogy mi volt a munkahelyeden, felhívtad-e a gyereket, hülye volt-e megint az Őri, hisz állandóan együtt voltunk. Elfelejtettünk nevetni. Nem néztünk online színházat, nem tévéztünk, nem beszéltük ki a hülye sorozatokat. Két számítógép mögött klimpírozó robottá változtunk, akik néma, nyomasztó csendben töltik el a napjaikat.

A második fázisban már folyamatosan idegesítettem. Elkezdett beszólogatni, pedig régen nem volt rá jellemző. Miért telefonálok ilyen hangosan, miért nem veszem le a papucsot, ha bejövök a dolgozószobába, miért dugdosok folyton teát az orra elé, egyáltalán: minek mutatkozom előtte. Először csak morogván mondta, a végén már kiabált. Emlékszem, döbbenten álltam a szoba közepén. Nem tagadhattam a tényt: nem akar engem. Egyszerűen egyedül szeretne lenni.

Végül nagy nehezen összeszedtem a bátorságom, és behívtam a nappaliba, hogy megbeszéljük a dolgot. Már a második mondatnál ömlöttek a könnyeim, olyan ridegen és szeretetlenül nézett rám. Hova lett az én csacsogó, melegszívű férjecském? Hova lett az az ember, akinek minden vidám mondatánál dőltem a nevetéstől? Hogy jutottunk idáig? Tényleg a korona tehet róla, vagy ezek vagyunk mi, ez a valódi arcunk, és nem az önfeledt, mindig összetartozó párocskáé?

Szinte megkönnyebbült, amikor felvetettem, hogy átmenetileg költözzön az öccséhez. Másnap összepakolt, röviden megölelt és elporzott a kocsival. Nekem majdnem megállt a szívem a fájdalomtól. Ennyi? Tényleg ennyi? Ennyit ért neki több mint húsz év? Az lehetetlen. Abban a pillanatban fel akartam hívni, hogy visszakönyörögjem. Csak úgy tudtam megállítani magam, hogy bedobtam egy nyugtatót, és gyakorlatilag elájultam.

Ez volt életem egyik legszörnyűbb napja. A másik két héttel később következett be, amikor kiderült, hogy nem is az öccséhez költözött, hanem az egyik kolléganőjéhez. Még a pandémia előtt kezdődött a viszonyuk, és annyira hiányoztak egymásnak az utóbbi hónapokban, hogy kénytelenek voltak szerelemként definiálni az érzést. Dadogott a telefonban, miközben bevallotta. Én a szőnyegen ültem, kezemben a nyugtatós dobozzal, mintha előre tudtam volna, hogy még szükségem lesz rá.

De szerencsére nem lettem függő. Egy hét kábulat és folyamatos zokogás után rájöttem, ezt így nem csinálhatom tovább. A lányom rázott össze. Egy időre visszaköltözött az albérletéből, és segített kilábalni a legszörnyűbb szakaszból. Főzött rám, beszélgetett velem, részt vett a munkáimban. Az apjáról alig beszéltünk. Nem is vártam el tőle, hogy nagy közös szidást rendezzünk. Egyébként sem volt kedvem gyűlölködni, a szívem helyén tátongó ürességet éreztem.

Fél év múlva, amikor kicsit enyhülni kezdett a fájdalom, felmentem egy közösségi társkereső oldalra. A lányom szerint ez már valami, még akkor is, ha egyelőre nem gondolom komolyan. Ő boldogan él a kolléganőjével, míg meg nem hal. És tudják mit? Most már ki tudom mondani. Áldásom rájuk.

És a férfiak hogyan próbálják meg kiheverni a szakítást?

Lenti galériánkból kiderül!