Kati és én hamvas egyetemistaként találkoztunk. Mosolygós, harsány, életvidám csaj volt, egyből beleszerettem. Kapcsolatunk fejlődött, ahogy millió más kapcsolat világszerte: randiztunk, lefeküdtünk, randiztunk tovább, összeköltöztünk, négy év múlva elvettem feleségül. Esküszöm, akkor még nem vettem észre semmit. Előfordult, hogy összevesztünk, de hát ki nem. Talán arra jobban kellett volna ügyelnem, hogy mindig én szaladok utána békülni, fordítva sosem történik, még akkor sem, ha ő a veszekedés oka. De hát fiatal voltam, lelkes, és valljuk be, ez azért elég soványka jel.

Néhány év házasság után Kati teherbe esett, és nemsokára megérkezett Vili. Mindkettőnknek a gyerek lett az első, és ezt Ritus érkezése megkettőzte. Pontosan olyan szülők lettünk, mint mások, a gyerekekre fókuszáltunk, a másik személye kevésbé lett fontos. Nyilván sok házasságban ez még nem okoz nagy drámát, de nálunk katasztrofális fordulatot hozott.

Kati nyakig süppedt az anyaszerepbe. A gyerekek érkezésével a külvilág megszűnt a számára, kizárólag rájuk tudott koncentrálni. Ez addig nem volt baj, amíg kicsik voltak, de a későbbiekben egyre kellemetlenebbé vált. A gyerekeket is zavarta, hogy az anyjukat nem lehet mellőlük kilőni. Katit az oviban és az iskolában is anyasárkányként tartották számon, aki azt is számon kéri a tanító nénin, ha Ritusnak kilóg egy cérna a szoknyájából.

Egymással már egyáltalán nem foglalkoztunk, kivéve a szapulást, mert Kati tőlem is ugyanazt várta el, mint amit ő helyesnek tartott. Mivel nem lógtam folyton a gyerekeim nyakán, kitalálta, hogy rossz apa vagyok, akit jobban érdekel a munka a saját családjánál. Egyáltalán nem dolgoztam többet, mint mások, nem degradált a pisiltetés vagy a pelenkázás, esténként gyakran meséltem a gyerekeknek, kirándulni, úszni vittem őket, sokat beszélgettünk. Megkérdeztem Katit, mit vár tőlem, de semmilyen konkrétumot nem tudott mondani, csak veszekedett tovább. Amikor érdeklődtem, hogy esetleg otthagyjam-e az állásomat, hogy mind éhen haljunk, egyszerűen rám támadt, és torka szakadtából kiabált, hogy mit poénkodok én az ő rovására.

A helyzet évről évre egyre szörnyűbb lett. Mire a két gyerek kiskamasz korba ért, a kapcsolatunk nem létezett többé. Egyszer felvetettem, hogy inkább váljunk el, de Kati eszét vesztve ordibált, hogy én nem akarom vállalni a felelősséget a családért. Az életünk lassan igazi pokollá vált. És ami a legszörnyűbb: Kati valahogy azt is elérte, hogy a fiunk és a lányunk rólam szinte megfeledkezzenek.

Ma már belátom, túlságosan behódolóan viselkedtem. Mivel szinte mindent ráhagytam, csak hogy elkerüljem a konfrontációt – gyáva lélek vagyok -, a gyerekekbe beépült, hogy az anyjuk életszemlélete helyesebb – vagy nem tudom. Mindenesetre tizenhét éves korukra ugyanúgy ritkán állnak szóba velem, pont ahogy a feleségem teszi. Nem veszekednek, nem kiabálnak, nem szapulnak, de átnéznek rajtam, mint az üvegen. Az anyjukkal is furcsa viszonyt alakítottak ki. Sokkal többet beszélgetnek vele, ugyanakkor jobban ki is állnak magukért, mint én. Próbálnak leszakadni az állandó ellenőrzésről, de tudom, hogy a jövőben nem lesz könnyű nekik.

Kati pedig egyre rosszabb. Naponta negyvenszer elmondja, reggelinél, vacsoránál, az ágyban, hogy milyen hasznavehetetlen senki vagyok, akihez nem lett volna szabad hozzámennie. Minden egyes lépésem káros a bolygónak. Ha dolgozni megyek, az a baj, ha betegszabadságon maradok, akkor meg az. Ha beszélgetni próbálok a gyerekekkel, zavarom őket, ha a számítógép előtt ülök, leszarom a családot.

Hova lett a vidám egyetemista lány? Mikor vált ilyenné? Miféle fájdalom rágja, hogy így kell viselkednie? Az az igazság, hogy egyáltalán nem ismerem azt, akivel évtizedek óta együtt élek. Nem tudom azt sem, miért nem akar elválni, neki ez miért jó. Egyszerűen elfogyott az erőm, hogy újra felvessem ezt. Az az igazság, hogy élni is alig tudok. Nincsenek emberi kapcsolataim. Gépiesen végzem a munkámat, gépiesen eszem, alszom, beszélek, és közben érzem, ahogy lassan eltűnök a semmiben.

Talán soha nem is léteztem?

Galériánkban nézegess inkább lenyűgöző feleségeket!