Borítókép: A feleségem csak egy tárgy a saját családjában Forrás: Getty Images

A feleségem csak egy tárgy a saját családjában

János a felesége problémáját mesélte el nekünk.

Egy olyan problémáról szeretnék írni, ami szerintem nagyon sok középkorú embert érint. Nem a világ legtragikusabb ügyéről van szó, az érintetteknek mégis komoly fájdalmat okoz és hosszas rágódáshoz vezet, melynek veleje: mégis hol rontottam el?

Piroska öt évvel ezelőtt rúgta fel diszfunkcionális házasságát, amikor engem megismert. A gyerekei ekkor már elhagyták a húszat, mindketten egyetemre jártak, dolgoztak is mellette. Piroska úgy emlékezett, a szétmenés előtt meleg, szeretetteli kapcsolata volt mind a kettővel. Sokat játszottak, beszélgettek, utaztak is együtt, a lánya megosztotta vele a pasiügyeit, a fiú beavatta a válságaiba. A váláson megdöbbentek. Tudták, hogy a szüleik házassága nem túl jó, de annyira rossznak sem gondolták. Elzötyögnek halálukig jóban, rosszban, ez volt a mottó. Nem jött be. Piroska és én megismerkedtünk, ő pedig igazából akkor ébredt rá, micsoda érzelmi jégveremben él legalább tíz éve.

Miután összepakolt és elköltözött, a volt férje eleinte megpróbálta visszacsalogatni, de amikor nem sikerült, kimutatta a foga fehérjét. A gyerekek nem voltak már csecsemők, ennek ellenére – valamennyire érthető módon - az elhagyott apjuk mellé álltak. Nem konfrontálódtak az anyjukkal nyíltan, inkább csak nem vették fel a telefont, ha kereste őket, és húzódoztak a találkozóktól. Az állítólagos jó viszony semmivé vált. Piroska nagyon kétségbeesett, de ugyanakkor reménykedett benne, hogy az idő előbb-utóbb megváltoztatja a hűvössé vált kapcsolatot.

Öt év telt el azóta, és ha lehetséges, a helyzet még tovább romlott. A „gyerekek” csak akkor keresik az édesanyjukat, ha valamit akarnak tőle. Mondjuk pénzt. Sofőrszolgálatot. Vacsorát. Ha nem akarnak semmit, a telefont sem veszik fel. Soha nem kérdezik meg, hogy van. Velem szemtől szemben udvariasak, de ha nem vagyok jelen, egyáltalán nem érdeklődnek felőlem.

Néhány napja előkarácsonyozás címszóval leautóztak a nagymamához, Piroska édesanyjához Győrbe, akivel a feleségemnek nem kimondottan felhőtlen a viszonya. Én munkaügy miatt nem tudtam velük tartani, de őszintén szólva megkönnyebbültem. Piroska este sírva jött haza. A gyerekei végigaludták majdnem az egész kocsiutat, hozzá alig szóltak, az ő kérdéseire egyszavas válaszokat adtak. A nagymamánál töltött időben némán falatoztak a csirkepaprikásból, unottan hallgatták a beszólásokat, amiket Piroska kapott az anyjától, eszükbe se jutott megvédeni. Nem is értette, miért jöttek el vele, amíg a nagymama végül ki nem nyitotta a pénztárcáját, és nem nyomott a kezükbe ötven-ötvenezer forintot. Akkor mindkettőnek csillogni kezdett a szeme, Piroska pedig nyomorultabbul érezte magát, mint addig bármikor.

Nem tudja, nem tudjuk, mit rontott el. Hogyan válhatott ilyenné a korábbi jó viszony. A válás minden bizonnyal kellemetlen volt számukra, de sem anyagilag nem szenvedtek kárt, sem máshogyan.

Az is érthető volt, hogy eleinte az apjuk mellé álltak, de már akkor sem kisgyerekekről volt szó, meg kellett volna érteniük az anyjuk álláspontját is.

Tényleg lehetséges, hogy a válás változtatta meg őket annyira, hogy évekkel később is ennyire elutasítóak? Vajon miket mondhatott az apjuk, amit képtelenek megbocsátani? vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy a feleségem a maga lágy, kicsit engedékeny módján egoista szörnyetegeket nevelt föl?

Próbálom bíztatni Piroskát, elmondom százszor, hogy beszélgessen velük erről, de mintha nem merné megtenni. Vajon mitől fél? Mit nem akar hallani? Milyen vesztenivalója lehet még ezek után?

Miért válik egy anya tárggyá a saját családjában?

Galériákből megismerheted a 6 jelet, hogy az exed nélküled boldogabb életet él.