Álltam a medence szélénél, lábujjammal görcsösen markolva a hideg kövezetet. Bátorítóan, türelmesen nézett rám. 27 éve vagyunk házasok, de azt hiszem, csak mostanra értette meg igazán, miért kerültem mindig is a medencéket, s hogy miért nem voltam képes úrrá lenni a félelmeimen; még a gyerekeink kedvéért sem.

Másfél éve annak, hogy az életünk fenekestül felfordult. A valóság, legalábbis amit addig annak hittem, percek alatt törött millió darabra; a széthulló cserepeit pedig azóta rakosgatjuk, illesztgetjük – tudva, hogy már soha nem lesz olyan, mint annak előtte. Először csak azt gondoltam, hogy a férjemet (is) elérte az életközepi válság, azért viselkedik olyan különösen. Rövidesen viszont azzal kellett szembesülnöm, hogy ennél sokkal többről van szó; egy harmadik személy is belépett az életünkbe.

Bár ez a kérdés nálunk soha nem volt tabu - és a gyerekeinket is abban a szellemben neveltük, hogy a szerelem az szerelem - azt azért nem gondoltam volna, hogy egy nap a férjem lesz az, akiről kiderül, a saját neméhez vonzódik. Torokszorongató, zavaros és szomorú hetek következtek.

Ő meg volt arról győződve, hogy összepakolok és elhagyom cakk-pakk, a gyerekekkel együtt. Vége a közös családi életünknek, a barátainkkal sem fogunk összejárni; mindent elveszít. Ránéztem arra az emberre, akivel több, mint az életem felét leéltem: végtelen elkeseredés, zavarodottság és szégyen tükröződött a szemeiben. Akkor elhatároztam, hogy minden erőmmel segíteni fogok neki, mellette maradok.

Jelentsen ez bármit is; a hogyanjáról akkor még fogalmam sem volt. Ahogyan azt sem tudtam, hogy létezik olyan is, hogy „vegyes beállítottságú házasság” – míg egyik pillanatról a másikra a kellős közepén találtam magam. Abban viszont biztos voltam, hogy a férjemnek is időre van szüksége ahhoz, hogy mindenekelőtt tisztába jöjjön saját magával.

Ehhez viszont először el kellett őt engednem; pedig tudtam, a házasságunkat teszem kockára. Persze azt is be kellett látnom, annak - az általunk eddig ismert formájában legalábbis - már így is, úgy is vége. De miután a férjemet sokkal jobban szeretem, mint a házasságunk „intézményét”; tisztában voltam vele, hogy ez nem lehet akadály.

A következő hónapban levette a jegygyűrűjét és elköltözött otthonról. A távollétében megpróbáltam magamat is összerakni, magamon dolgozni. Volt is min bőven, a meditálás és a jóga a mai napig nagyon sokat segít, ezek mellett terápiára is járok.

A férjem végül úgy jött haza, hogy közölte, biszexuális. Ha hajlandó vagyok rá, szeretne mellettem maradni, ám egy nyitott házasságban úgy, hogy a barátjával is kapcsolatban maradna. Fogalmunk sem volt róla, hogy fog mindez működni a gyakorlatban, de mindenképpen szerettünk volna esélyt adni a dolognak. Szigorú szabályokat fektettünk le arra vonatkozóan is, hogy mennyi az az idő, amit a barátjával tölthet; és azt is leszögeztük, hogy a mi kettőnk kapcsolata az, ami elsőbbséget élvez mindenek felett. Bár utóbbi nagyjából egy puskaporos hordóhoz hasonlított akkoriban, ami bármelyik pillanatban robbanhat: vagy a férjem konstans szégyenérzete, vagy az én félelmeim miatt.

A férjemnek 27 év után most voltam képes elmesélni azt a gyerekkori traumát, ami eddig meggátolt benne. Felemelő, katartikus élmény volt, öleltem és zokogtam örömömben. Bár nagyon mélyen szeretjük egymást; azt egyikünk sem tudhatja biztosan, kitart-e a házasságunk, s ha igen, meddig. Abban viszont biztos vagyok, hogy bármerre is vigyen az utunk, készen állok az ugrása.

Galériánkban olyan híres emberekről olvashatsz, akik nyíltan felvállalják biszexualitásukat