Imádtam Tamással lenni. Minden percben. Ő volt a legjobb barátom, a testvérem, a bizalmasom, a mindenem. Egyetemen ismerkedtünk meg és elválaszthatatlanok is voltunk. Mindenki azt hitte, hogy járunk, mi meg csak röhögtünk, mert nem. Aztán szombat hajnalban, egy átbulizott éjszaka után hajnalban azt taglaltuk, hogy tulajdonképpen miért is nem vagyunk mi együtt. Hiszen jól elvagyunk egymással, tetszünk is egymásnak.

Vallásos családból származunk mindketten, én mondjuk nem annyira, de Tamásék igen. A minden vasárnap templomba járó típusok voltak, így amikor Tamás felvetette, hogy az esküvőig várnunk kéne a testi örömökkel, igazából nem lepődtem meg és nem is zavart. Sőt, kifejezetten romantikusnak gondoltam, hiszen kevés olyan fiú volt már a mi időnkben is – pedig a mi történetünk 11 évre nyúlik vissza -, aki ne akart volna azonnal ágyba vinni.

Úgyhogy vártunk. Az intimitás persze megvolt közöttünk, szikrázott köztünk a levegő, legalábbis én úgy éreztem, de mindig figyeltünk rá, hogy ne lépjünk túl egy határt. Vagyis visszagondolva Tamás figyelt rá, én sokszor már úgy voltam vele, hogy fenébe az esküvővel, minek várni!? De ő mindig emlékeztetett a fogadalmunkra.

Ráadásul nem is kellett sokáig várnunk, 3 évvel később, pár nappal a 25. születésnapom előtt összeházasodtunk. A barátnőim nem értettek velem egyet, de elfogadták a döntésemet. Azért hozzá kell tennem, hogy én ekkor már nem voltam szűz, amit Tamás tudott, de nem zavarta. Annyit kért csak, hogy ha esetleg szóba kerülne, a szüleinek ne említsem.

Aztán elérkezett az esküvőnk napja. Mondanom se kell, nagyon vártam. Nem volt nagy lakodalmunk, csak a szűk család és a legjobb barátok voltak jelen, így is hajnalig tartott az ünnepség. Ittunk is picit, de nem vészesen, úgyhogy úgy voltam vele, hogy nem kell tovább várnunk. De Tamás azt mondta, fáradt, majd másnap. Bár nem esett jól, de én is az voltam, úgyhogy lefeküdtem aludni.

Másnap viszont már nem volt kifogás. Megtörtént. De nem olyan volt, mint amiről álmodoztam. Nagyon nem. Tamás látta is rajtam a csalódottságomat. Azt mondta, hogy neki ez az első alkalom, legyek vele türelmes, bele kell jönnie. De valahogy, olyan fura volt. Oké, hogy első, de akkor se úgy ért hozzám, mint ahogy korábban a férfiak. És már akkor valahogy volt egy olyan gondolatom, hogy mintha ez neki nem lenne jó. Mintha nem élvezné. De ezt a gondolatot gyorsan el is hessegettem. Mert hát miért nem lenne jó neki?

Ahogy említettem, Tamással nagyon sok közös pontunk volt. Ugyanazok a filmek tetszettek nekünk, ugyanazt a zenét hallgattuk, még a kedvenc színésznőnk is ugyanaz volt.

Egy darabig próbálkoztunk az együttlétekkel, hol jobban, hol rosszabbul sikerült, de mivel a rosszabb élmények voltak többségben, így szép lassan ritkultak az együttlétek. A barátnők persze érdeklődtek, de nem mertem bevallani nekik. Nem voltam kíváncsi a „mi megmondtuk, hogy nem lesz ennek jó vége” megjegyzésekre.

Pár hónap után ott tartottunk, hogy már nem is volt kedvem nekem sem az egészhez. Csak hogy a család elkezdett faggatni minket, hogy mikor jön az unoka. Akkor leültünk beszélgetni. Mindketten akartunk gyereket és úgy voltunk vele, hogy hátha az majd segít. Az, hogy úgymond célja van az együttléteinknek, kicsit mintha segített volna. Neki legalábbis. Hamar meg is fogant a fiunk, aminek szerintem nagyon örült. Innentől ugyanis mondta, hogy ne legyünk együtt, nehogy baja legyen a babának. Még akkor is, amikor az orvos azt mondta, hogy ennek semmi akadálya. Akkor azt kezdte el mondani, hogy fura neki úgy együtt lenni velem, hogy ott van bent a baba.

Nem volt mit tennem, elfogadtam, beletörődtem. Nőtt a hasam, fejlődött a kicsi, mi meg kezdtünk úgy élni egymás mellett, mint két testvér, vagy mint két barát. Jól megvoltunk, jól éreztük magunkat továbbra is egymás társaságában, de hogy őszinte legyek, nem ilyen kapcsolatról, nem ilyen házasságról álmodtam.

De még akkor is reménykedtem benne, hogy talán majd, ha megszületik a baba, és család leszünk, megváltozik minden. De nem változott. Nem volt bent a szülésnél, már előtte jelezte, hogy ne haragudjak, de ő erre képtelen. A szülés után nem sokkal elköltöztünk egy kisebb városba, kertesházba. Jobb lesz ott mindenkinek – gondoltuk. Friss levegő, madárcsicsergés.

Élveztem az anyaságot, minden pillanatát, a kisfiam volt a mindenem. Már csak azért is, mert Tamás egyre kevesebbet volt otthon. Túlórára, meg utazási időre fogta, de szerintem nem is szeretett velünk otthon lenni. Aztán lett egy új kollégája, egy bizonyos Dénes, akivel egyre többet jártak össze sörözni. Valahol örültem neki, mert Tamásnak nem igazán voltak barátai. Ráadásul mint kiderült, Dénes a szomszéd városban lakik, úgyhogy – hogy spóroljanak a benzinen, együtt, egy kocsival jártak be dolgozni és együtt is jöttek haza.

Nekem meg aztán pláne mindegy volt, csak furcsálltam, hiszen a férjemék a vallásosságukból adódóan nem igazán kedvelték a másmilyen szexuális beállítottságú embereket. Én legalábbis úgy tudtam. Bár ekkor is volt egy-két rosszabb gondolatom, de továbbra is próbáltam elhessegetni a fejemből őket.

És ha már vallásosság, ebben az időben kezdett elmaradozni a hétvégi templomba járás is. Anyósom szóvá is tette, de mondtam, hogy nem miattam, én babával is mentem volna, ellett volna babakocsiban, a férjemnek volt mindig valami kifogása.

A házaséletünk közben – gondolom mondanom se kell, gyakorlatilag megszűnt létezni. A kisfiunk addigra már három éves volt. Bár szerettem volna neki kistestvért, de hát ahhoz tenni is kell. Én pedig néhány kellemetlen visszautasítás után feladtam a dolgot. Tamás pedig nem próbálkozott. Mindig a fáradtságára hivatkozott, meg hogy sok a stressz a munkahelyén.

Pár hónappal később azonban egyik este, altatás után hirtelen letepert. A semmiből ért a kezdeményezése. Furcsa volt, de közben végre örültem neki, hogy hozzám ér, hogy valami történik. 29 éves voltam és a férjemmel lassan 4 éve nem voltunk együtt. De jaj, rémes éjszaka volt. Tamásnak mintha nem sikerült volna, mintha nem tudott volna fejben ott lenni és emiatt egyre idegesebb lett, majd a végén felállt, ott hagyott és bezárkózott a fürdőszobába, szó szerint. Utána mentem, próbáltam megnyugtatni, hogy jöjjön vissza, segítek, próbáljunk ki valami mást, de elzavart. Reggel a nappali kanapéján találtam. Próbáltam beszélni vele róla, többször is, de nem sikerült. Mindig témát váltott.

Aztán feltűnt, hogy egyre többet van otthon. Dénes felől érdeklődtem, azt mondta, hogy elment a cégtől és el is költözött, egy másik városba helyezték át. Nem firtattam tovább a dolgot.

És bár Tamás többet volt velünk otthon, a helyzet nem javult. Sőt. Egyre rosszabb volt a kedve, hol szimplán szomorú volt, hol mérges. Egyre agresszívabb lett és magára se úgy adott.

Már fél év telt el, amikor a szomszéd városban volt pont dolgom, ahol Dénes korábban lakott. Vagyis én úgy tudtam. Csak hogy ahogy mentem a kocsival, pont megláttam őt. Dénest. Nem tudom miért, de azonnal megálltam és rákiáltottam.
– Szia Dénes! Hát te? Mi járatban újra errefelé? – kérdeztem érdeklődően.
– Újra? – nézett rám furcsán.
– Hát, mondta Tamás, hogy áthelyeztek máshova, meg hogy elköltöztél – feleltem.

– Most miről beszélsz? Miről kéne beszélgetnünk? – kérdeztem.
– Ez nem az én dolgom, majd Tamás elmondja, ha akarja. Vagy ha tudja. – És ott hagyott. Hiába szóltam utána, meggyorsította lépteit és ott hagyott. A földbe gyökerezett a lábam.

Mit kéne Tamásnak elmondania nekem? Miről kéne tudnom? Nagyon rossz előérzetem támadt. Nem is bírtam magamba tartani, este, amikor otthon voltunk, neki estem. Elmondtam, hogy összefutottam Dénessel, tudom, hogy nem költözött el és azt is elmondtam, hogy mit mondott, hogy valamit el kellene mondania nekem.
– Semmit nem kell mondanom. Dénes egy pöcs, ennyi – mondta szinte már ordibálva.

– Mi történt köztetek? – kérdeztem.
– Nem történt semmi. Hagyjuk is, nem akarok erről beszélni – zárta le a vitát. Mint mindig.

Hosszú hetekig, hónapokig agyaltam, hogy mit kéne tennem. A legjobb barátnőmet beavattam, csak neki mertem elmondani, hogy mi van otthon. Ő azt mondta, hogy már régóta akarta mondani, de sose tudta, hogyan fogalmazza meg, hogy szerinte Tamás a saját neméhez vonzódik. Teljesen kiborultam. Gyakorlatilag sokkolt így, hogy valaki hangosan kimondta azt, amit valójában én is már régóta sejtettem, gondoltam, éreztem.

De nem tudtam, hogyan kellene Tamással erről beszélnem. Próbáltam vele kedvesebb, barátságosabb lenni. Nem akartam veszekedni. Én továbbra is nagyon szerettem őt, az az őszinte, szoros kapocs, ami az egyetem óta összeköt minket, úgy gondoltam, hogy még mindig megvan. Úgyhogy a tökéletes alkalomra vártam, amikor Tamásnak jó kedve van, hogy nyugodtan, higgadtan tudjunk erről beszélni. De sokat kellett rá várni, mert tényleg nagyon maga alatt volt.

Ám amikor elérkezett a pillanat, nem haboztam. Addigra annyiszor átgondoltam magamban, annyiszor elismételtem, hogy mit és hogyan fogok mondani, hogy fejből tudtam minden mondatot. De a második mondatnál nem jutottam tovább. Tamás ordítozni kezdett, hogy mégis mit gondolok magamról, miket beszélek, ő nem meleg, és milyen hülyeség ez és így tovább.

Mire én ...

Meg is próbáltuk, egyszer, de persze nem sikerült. Neki. Akkor azzal jött, hogy menjünk párterápiára. Jártunk már együtt is, külön is. De nem jutunk egyről a kettőre.

Telnek a hónapok, az évek, 33 éves vagyok, van egy mindjárt 7 éves fiunk, de a férjemmel valójában 8 éve nem voltunk úgy igazán együtt. Csak próbálkoztunk. Hiába. De szeretem, nem akarom cserben hagyni és látom, hogy szenved, mert nem akarja magának sem beismerni az igazságot. És gondolom attól is fél, hogy mit fog szólni a családja, a környezetünk, az emberek, vagy esetlegesen egy nap majd a fia. Pedig mi itt lennénk mellette, támogatnám, és ezt el is mondtam neki. Még mindig jobb lenne, mint ebben élni, ami most van.

Nem tudom, meddig fogom bírni. És nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége. Gondoltam már arra is, hogy megkeresem Dénest, hátha ő tud segíteni, de lehet, hogy azzal csak tovább ártanék. De közben meg én is fiatal vagyok, vágyom arra, hogy szerethessek valakit, hogy szeressenek, hogy legyen kivel összebújnom. Nem akarom így leélni az életemet.

Kérdések, amiket fel kell tenned magadnak mielőtt a válást választod!