Ahogy olvasom a híreket, erősödnek a tüneteim. Érzem, hogy elnehezül a vállam, a szorongás góca még jobban megfeszül a testemben, egyszerre hatalmasodik el rajtam a félelem, hogy megbetegszem és a bizonytalanság érzése, hogy mi lesz velem a jövőben.

Még normál körülmények között is havonta legalább egyszer van pánikrohamom. A pánikroham nem ugyanaz, mint a szorongási roham. Az én esetemben a pánikroham hirtelen szédüléssel, mellkasi fájdalommal, erős szívdobogással jár. Figyelmeztetés nélkül, derült égből csap le rám. Az első pánikrohamomnál 20 éves voltam, egy koncert nézőterén álltam. Azt hinné az ember, hogy a rohamot megelőzik mondjuk a szorongás előjelei, de az én esetemben erről szó se volt. Jól éreztem magam, jó volt a buli, mégis valahol a félidőben egyszercsak éreztem, hogy elnehezül a vállam és szédülni kezdek. Hirtelen rettegni kezdtem, hogy mindjárt meghalok és el kellett hagynom a termet. A roham kábé 15 percig tartott, de utána napokig össze voltam zavaraodva. A későbbi pánikrohamok is ugyanígy, „bejelentés nélkül” érkeztek – annyit tehettem csak, hogy leültem, a fejem a térdeim közé hajtottam és vártam, hogy vége legyen.

Az évek során megtanultam, hogy sokat segít, ha az embernek van rutinja. Hasznos tudni, hogy mit várok a napomtól és ha sikerül elkerülnöm a tömegeket és a stresszes szituációkat, akkor úgy érzem, kezemben tartom az irányítást. Sajnos azonban attól, hogy otthon ülök a járvány miatt, nem érzem strukturáltnak a napjaimat. Könnyebben szétesem: azon kapom magam, hogy a telefonomon pörgetem az üzenőfalamat. Ha elköhögöm magam vagy megváltozik a testhőmérsékletem, kontrollálatlanul szorongani kezdek és ezredszerre is elolvasom a koronavírus tüneteit. Mindennek a tetejébe egyfolytában azon pörgök, mi mindent kéne csinálnom és aggódom, mi fog történni, ha vége lesz. Úgy érzem, a jövőm kicsúszik a kezemből.

Rengeteg embert ismerek, akik hozzám hasonlóan a talajvesztettséget élik meg a járvány óta. Nagy többségük még csak nem is pánikbeteg. Nekem segít, hogy megtervezem a napomat. Minden este leírom, mit fogok csinálni a következő nap. Jógázom és piláteszezem, ami eltereli a figyelmemet az aggasztó hírektől és attól, hogy egy újabb pánikroham miatt aggódjam. Végre újra kinyitottam a könyveket, amiket hónapok óta nem tudtam végigolvasni és még online tanfolyamokra is beiratkoztam (például mandarin nyelvet tanulok), mert a tanulás is leköti az energiáimat. Ezeknek az elfoglaltságoknak kulcsszerepük van abban, hogy tiszta maradjon a fejem.

Legalább ilyen létfontosságúnak bizonyult számomra, hogy kapcsolatban maradjak a barátaimmal és a családtagjaimmal. Minden nap beszélek valakivel telefonon vagy videócseten, amitől azonnal jobb kedvem lesz.

Újra és újra emlékeztetem magam, hogy ez csak átmeneti. A régi életünk egy részét biztosan visszakapjuk előbb-utóbb. Visszatérünk az iskolába és visszakapjuk a mindennapjaink korábbi struktúráját. A szorongás és a pánikrohamok nem fognak eltűnni a járvánnyal együtt – annál hálásabb vagyok azoknak, akik mellettem állnak a nehéz időkben. Nem csak most, a járvány alatt, hanem bármikor, mert a betegségemmel egymagamnak kell megküzdenem.

Maradj erős mentálisan is a karantén alatt: