Jogosan merül fel benned a kérdés: miért gondolkozunk ennyire másképp ugyanarról a helyzetről? Ráadásul ez most tényleg mindannyiunkat érint, mégis olyan széthúzás tapasztalható a különböző véleményeket képviselő táborok között, amire talán évtizedek óta nem volt példa. A kognitív pszichológia, avagy az emberi megismerés tudománya talán választ adhat erre a kérdésre.

A barikádozók

Annyi vécépapírt, maszkot és kézfertőtlenítőt vásárolt be fél évvel ezelőtt, hogy még mindig tart. Az autót inkább kiköltöztette a garázsból, különben nem fértek volna el a konzervek. Mindent érintésmentesen rendel azóta is, és csak akkor megy ki a házból, ha élet-halál kérdése. Ilyenkor teljes vegyvédelmi felszerelést húz, a gyors kinti kör után pedig csíramentesíti a ruháját.

Na jó, a leírásban talán kicsit túlzásba estem, de tény, hogy nagyon sokakat végtelenül megrémített a vírushelyzet. Még ha a probléma kezelése túlzónak tűnhet is, a félelmük egyáltalán nem alaptalan, hiszen olyan betegségről van szó, amire egyelőre nincs gyógymód, és a beteg immunrendszerén múlik a siker. Az év első felében valószínűleg te is barikádozó voltál, legalább is igyekeztél úgy intézni a dolgokat, hogy minél kevesebbet kelljen találkoznod másokkal mindenki jól felfogott érdekében. Feltételezem, hogy ezek a viszonyok azóta enyhültek az otthonodban, eljártok ide-oda (az óvintézkedéseket figyelembe véve), talán még egy családi nyaralást is megengedtetek magatoknak. De mi a helyzet azzal a szomszédoddal, akit hónapok óta nem láttál kijönni a lakásból?

A félelem az egyik legősibb érzelmünk, az evolúció úgy intézte, hogy képesek legyünk többé-kevésbé helyesen megítélni egy helyzetről, veszélyt jelent-e ránk. Bizonyos személyek alábecsülik ezt a tényezőt (általában őket szokás adrenalinfüggőnek titulálni), mások pedig a fenyegetés legkisebb jelére is ugranak. A szélsőséges félelemérzet tulajdonképpen nem is egy, hanem két dolog: egyfelől a szomszédod túlbecsülheti, mekkora veszedelmek lesnek rá a lakás falain túl, másfelől alábecsüli saját képességét, hogy meg tud küzdeni a rá váró megpróbáltatásokkal.

Ezek a szélsőségek nem véletlenül alakultak ki az idők során: ez az erős aggodalom nem más, mint önvédelem, a csillapíthatatlan kalandvágy nélkül pedig még mindig azt gondolnánk, hogy a Föld lapos.

A fenyegetés túlgondolása mellett magyarázatként szolgálhat az úgynevezett azonosítható áldozat hatás. Dan Ariely pszichológus és viselkedési közgazdász szerint a statisztikák és diagramok nem tesznek ránk túl nagy benyomást, ellenben a beteg rokonaink, barátaink gondolata nagyon is. Az azonosítható áldozat egy érintett, akinek neve, arca és szerettei vannak, nem csak egy szám elrejtve a napi fertőzöttek között.

A viszonyítók

A viszonyítók kategóriájába sorolom azokat az embereket, akik szerint a koronavírus csak egy divatos megnevezése a közönséges influenzának (amibe egyébként is többen halnak bele), illetve azokat, akik teljes mértékben tagadják a létezését is, ugyanis úgy vélem, ugyanarról a talajról fejlődött ki mindkét nézőpont.

Bizonyára voltál már olyan helyzetben, amikor biztosan tudtad, hogy most tényleg baj van, de körülötted mindenki csak azt hajtogatta: „nyugi, nem olyan rossz ez, különben is hamar vége lesz, pár hónap, és nem is fogsz rá emlékezni!”. Ismerősen hangzik? Sokan reménykedtünk pontosan ebben, amikor először bemondták a hírekben, hogy Kínában valamiféle titokzatos új betegség ütötte fel a fejét. Talán el sem ér ide, gondoltuk, Kína messze van, biztosan urai a helyzetnek. Aztán télen egyre elképesztőbb számok érkeztek Vuhanból, és elkezdtek Európában is feltűnni az első azonosított fertőzöttek.

Miért gondoltuk mégis azt, hogy sima ügy lesz, és az élet háborítatlanul folyhat tovább? Részben azért, mert a mi életünkben ekkora mértékű járványra – ami ráadásul megfékezhetetlennek tűnik – még nem volt precedens. Másrészt pedig azért, mert természetszerűen pozitív a hozzáállásunk. Ez az evolúciósan belénk épített jellegzetesség, amennyire előre tudja lendíteni az életet, ugyanannyira tudja hátráltatni, ha mérlegelni kell legrosszabb, legjobb és legvalószínűbb kimenetel között. Két utóbbit ugyanis az agyunk összemossa, szereti azt gondolni, hogy a dolgok kedvezően fognak alakulni, még akkor is, ha a tények rácáfolnak erre.

Maszk helyett lélegeztetőgép

Emlékszel a pillecukor-tesztre? Walter Mischel pszichológus egy nagyon egyszerű, mégis zseniális feladat elé állított 4 éves gyerekeket: kaptak egy pillecukrot, amit vagy megehettek azonnal, vagy kaphattak még egyet, ha az elsőt nem tüntetik el még 15 percig. Sok gyerek úgy döntött, nem szabad elszalasztani a lehetőségeket, amiket az élet ad, és befalta a tányérján lévő cukrot. És hogy mégis mi köze a pillecukrot evő gyerekeknek a koronavírushoz (azon kívül, hogy most veled tölti a napokat, nem az óvodában)? A közös pont a gyerekek és a felnőttekből álló kormányzatok között a jelenben gondolkodás a jövőbe tekintés helyett. Számottevően nagyobb pénzforrás megy el a lélegeztetőgépek beszerzésére, mint a megelőzés, a higiéniai előírások és a távolságtartás betartásának elősegítésére – noha ez sokkal olcsóbb, és hosszú távon több életet ment meg, mint a lélegeztetők, írja véleménycikkében doktor Scott D. Halpern, amerikai orvos. Nem a kegyetlenség vezérli dr. Halpernt, amikor arra utal, hogy célravezetőbb lenne a gépekre szánt pénzt máshogyan felhasználni, hanem a szakmai tapasztalat és a tudás.

Ha a szabályokat lelkiismeretesen követjük, eleve nem fog kórházba kerülni az a rengeteg ember, akiknek ezeket az életmentő eszközöket szánták.

A realisták

Megtalálni az arany középutat nagy kihívás, hiszen nincs egy kézikönyv vagy útmutató, ami megmondja nekünk, pontosan mit kell tennünk, hogy megóvjuk a saját egészségünket és másokét is, miközben nem golyózunk be teljesen a home office-távoktatás-határzár szentháromságától sem.

Mások a te igényeid, mint barikádozó szomszédodé vagy viszonyító rokonodé. Mi az elsődleges, amire szükséged van? A teljes biztonság érzete? A tudat, hogy van még világ a lakásod falain kívül? A bizonyosság, hogy a szeretteid jól vannak és egészségesek? A második hullám alatt ezekre fókuszálva érdemes kialakítanod az életritmusod, függetlenül attól, mit mondanak az ismerőseid.

Logikai botlásokra hajlamosított minket evolúciós fejlődésünk a túlélés érdekében. A felsorolt torzítások azt szolgálják, hogy minél kevesebb energiabefektetéssel és a lehető leggyorsabban tudjunk aránylag jó döntéseket hozni.

Ezek remekül beváltak elődeinknél, de nem biztos, hogy a mai társadalmunkban mindig jó szolgálatot tesznek.

Ha tisztában vagyunk ezekkel a gondolkodási mintákkal, és észrevesszük magunkon, amikor működésbe lépnek, túljárva saját eszünkön jóval átgondoltabb és kedvezőbb döntéseket hozhatunk – a járvány után is.

Az alábbi galéria egy vitathatatlanul hasznos döntést mutat be, amit több nagyváros is meghozott: