Boldogan indultam a munkahelyemre, utána edzésre, majd az Upper West Side-ra, hogy találkozzak az egyik barátommal. Hazafelé úton már azt tervezgettem, elkészítem a párom kedvencét vacsorára – krémsajtos lazacot - és utána megnézzük együtt a kedvenc sorozatom, a Secret City új részét a Netflixen. Ám amikor beléptem a lakásba azon a bizonyos csütörtök estén, derült égből villámcsapásként ért, ami – vagy pontosabban fogalmazva, aki- odabent várt.

Csókkal akartam üdvözölni a kedvesemet, mint ahogy addig mindig tettem, amikor munka után újra találkoztunk, ám a mozdulat befejezetlen maradt. Komor tekintete és holtsápadt arca láttán teljesen lefagytam és szavakra sem volt szükség, hogy tudjam, baj van. Pedig akkor még nem is vettem észre az összepakolt bőröndjeit a hálószobában és még nem hallottam, ahogy kimondja: Vége.

Az agyam teljesen leblokkolt, nem tudtam értelmezni, hogyan jutott el a kedvesem nyolc óra leforgása alatt a szív emojitól a szakításig. Az egész nem lehet valóság – gondoltam, hiszen pár hete még az eljegyzésünket és a jövőbeli közös életünket terveztük, hogy majd ingázunk LA és Melbourne között és az esküvőnkön Taylor Swift „Lover” című száma fog szólni és nem most, de pár év múlva elkezdünk dolgozni a baba-projekten is. Az a férfi, aki állandóan azt mondogatta nekem, soha nem volt boldogabb és szerelmesebb, most szakít velem?

Te mit tennél, ha életed szerelme, akivel már eltervezted, hogy örökre együtt maradtok, egyszer csak hátat fordít neked és kisétál az életedből? Én teljesen összeomlottam és úgy éreztem, mintha a következő percek nem is velem történtek volna meg vagy csak álmodtam volna az egészet. De sajnos ebből az álomból nem volt ébredés. A párom magyarázni kezdett: hogy már nem akarja a szeptemberi eljegyzést, és abban sem biztos, hogy valaha megházasodik, és hogy sajnálja, de nem tudja megadni nekem, amit megérdemelnék.

Erre nem számítottam és az események ilyen fordulata teljesen kirántotta alólam a talajt. Úgy éreztem, eltűnik körülöttem a világ és én csak zuhanok a mélybe. Amikor a párom kisétált a közös otthonunkból, rácsapva az ajtót a közös életünkre, lerogytam a kanapéra és úgy omlottam össze, mint egy kártyavár. Pár órája még annyira boldog voltam! És pontosan ezért éreztem úgy később, mintha gyomorszájon vágtak volna.

A közösen bérelt apartmanban, amelyet egykor otthonunknak neveztünk, olyan egyedül és elszigetelve éreztem magam, mint még soha.

Hetekkel később, amikor az Instagramot böngésztem, egy idézetre bukkantam: „Az egyetlen lehetséges út, ha végigcsinálod.” Soha nem gondoltam, hogy egy idézet válhat az életem mottójává, pedig 2020-ban ez történt. Amit abban az évben megtanultam, az az, hogy soha nem tudhatod, mit tartogat számodra a jövő, de bármi is történjen, nincs más választásod, menned kell előre.

Miközben próbáltam az összetört szívemet meggyógyítani, még egy fontos leckét megtanultam: nem szabad önsajnálatba süllyedni, hiszen mindig van körülötted olyan, aki őszintén szeret, és akire mindig számíthatsz. A barátaim, a családom elképesztő szeretettel vettek körbe – még úgy is, hogy mindenki karanténban csücsült a saját kis „börtönében”- és elhalmoztak mindennel, amiről azt gondolták, segíthet: futárral küldték el a kedvenc ételeimet, kényeztető arcpakolást és maratoni telefonhívásokkal, szívmelengető sms-ekkel tartották bennem a lelket. Arra emlékeztettek, hogy bármennyire is kiábrándultnak érzem magam, attól még létezik feltétel nélküli szeretet. Úgy éreztem, mintha a szeretteim és a barátaim szeretetből, törődésből és figyelmességből szőtt kabátba burkoltak volna.

A sok rossz mellett a karantén még egy pozitív dolgot hozott az életembe: a mindennapos meditációt. Éveken át csodálattal, ugyanakkor mindig kellő távolságtartással szemléltem azokat, akik képesek voltak elcsendesíteni az elméjüket és megálljt parancsolni a száguldó gondolataiknak. Számomra ez maga volt a lehetetlenség. Ám amikor megtapasztaltam, milyen az, ha a legnagyobb félelmed válik valóra – esetemben életem szerelmének az elvesztése-, akkor azt is felismered, hogy már nincs mitől tartanod, hiszen a legrosszabb már megtörtént. És ez „a mindent elveszítettem, ami fontos volt” érzése felszabadított! Életemben először ültem le és kezdtem befelé figyelni. Azóta ez a tízperces meditáció a mindennapjaim fontos része. Úgy érzem, ez segített megbékélni mindazzal, amit átéltem, elengedni azt, ami igazából soha nem volt az enyém és ez mutatta meg, hogy előttem az egész élet. Elértem azt, hogy a harag és a keserűség helyét a megbocsátás és a remény vegye át, mert beláttam, hogy mindössze két választásom van: vagy életem végéig kesergek és közben nem veszem észre, mennyi öröm és lehetőség rejlik minden napban vagy elhiszem, hogy a holnap szebb lesz, sokkal szebb és boldogabb, mint mindaz, amit magam mögött hagyok.

Négy hosszú, gyötrődéssel teli hónap telt el azóta, hogy az exem elhagyott és hat hét, mikor is búcsút intettem a lakásunknak, amit az otthonunknak képzeltem. Sokáig úgy gondoltam, nem leszek képes egyedül élni, és nem lesz erőm elköltözni. Bevallom, baromi nehéz volt úgy végigcsinálni ezt az egészet: a szakítást, a karantént, a költözést, hogy közben a pandémia miatt nem találkozhattam a barátaimmal, nem iratkozhattam be öngyógyító tánctanfolyamra, nem járhattam pszichológushoz és nem utazhattam el, hogy egy pálmafás tengerparton gyógyítgassam a lelki sebeimet. De talán így kénytelen voltam arra figyelni, ami valóban fontos: önmagamra. Nem háríthattam, nem hazudhattam, hogy rendben vagyok, muszáj volt foglalkoznom az érzéseimmel, még akkor is, ha ez olykor pusztítóan nehéz volt.

Ha azt kérdezed, túl vagyok-e a szakításon és összeraktam-e teljesen a szívem széttört darabkáit, a válaszom: nem. Még mindig hiányzik. Még mindig sokszor ébredek úgy, hogy az ágy üres felét nézve azt gondolom, csak álmodtam az egészet és biztosan mindjárt belép az ajtón. És ez jól van így. Teljesen nem is akarom őt kiűzni a lelkemből, hiszen általa váltam azzá, aki most vagyok. De megtanultam, hogy bármilyen nehézség is álljon az utamba, le tudom győzni és az élet megy tovább, még akkor is, ha sokáig úgy érzem, ez teljes képtelenség.

Egy szakítás mindig fájdalmas, és a gyógyulás felé vezető út tele van nehéz pillanatokkal: amikor végleg kiköltözöl a közösen bérelt lakásotokból, amikor újra randizol, de nem úgy sikerül, ahogy eltervezted, vagy amikor a Facebook feldobja a közös emlékeiteket. Ezek olyan mérföldkövek, melyeken túl kell jutnod és azt jelzik, távolodsz a régi életedtől, az emlékek egyre halványodnak, miközben közelítesz valami új felé.

Ma már nem félek tőle, hogy újra tiszta szívből szeressek valakit és tudom, hogy benne van a pakliban, hogy újra összetörhetik a szívemet, de én akkor is a szerelmet választom, bármilyen törékennyé is váljak általa.

Szakítani sokféleképpen lehet. De vajon milyen típusai vannak? Kiderül, ha a galériára kattintasz!