Ez a cikk az ÉVA Magazin 2022. év téli lapszámában jelent meg először „Doktor tévésztár" címmel.

Tudtad, hogy a korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Az ötvenes évek elején az amerikai televíziós szakemberek igencsak szkeptikusak voltak azzal kapcsolatban, hogy bárki is szívesen nézne egy olyan sorozatot, ami kórházban játszódik. Gondolták, az ember örül, ha elkerülheti ezt a helyet, nemhogy szabadidejében, szórakozásból képzeletbeli látogatásokat tegyen ide. 1952-ben két ilyen típusú sorozat (City Hospital, The Doctor) is rövid úton megbukott, ami igazolta a koncepcióval kapcsolatos ellenérzéseket.

A kezdetek

A következő próbálkozás két évvel később került adásba: a Medic gyakorlatilag tisztelgés volt a rohamosan fejlődő orvostudomány előtt. A sorozatot megalkotó James Moser naprakész egészségügyi információt és hiteles kórházi közeget szeretett volna közvetíteni. Rengeteget terepmunkázott, egész ügyeleteket töltött le, a sorozat tartalmát pedig egy tekintélyes orvosi szervezet, a Los Angeles County Medical Association (LACMA) ellenőrizte. A lektorálásért cserébe a szakértők még abba is beleszóltak, hogy az orvoskarakterek milyen nyelvtani szerkezetekben beszélnek, vagy isznak-e kávét konzultáció közben. Ők és a televíziósok is fokozni szerették volna az orvosok iránti bizalmat, a képernyőn a kórházak a gyógyítás csodapalotái voltak.

Mindez csak két évad erejéig kötötte le a nézőket. A hatvanas évek két legsikeresebb kórházsorozatának (Dr. Kildare, Ben Casey) készítői szerint a Medic hibája a technológia-központúság volt, hiányzott belőle a lélek, a karakter. Az orvosi hitelességet ők is megtartották, odafigyeltek, hogy a színészek jól fogják a műszereket, ám felerősítették az érzelmi szálakat. Miközben a valóságban a technológia egyre jobban eltávolította az orvosokat a betegektől, az ő karaktereik heroikus zsenik voltak, akik érzelmileg is gondoskodtak pácienseikről. Ebből a szempontból talán nem is állhattak volna messzebb a Vészhelyzet csípős nyelvű Romano doktorától vagy Gregory House-tól.

A műfaj apró lépésekben jutott el az érdesebb karakterekhez. A hetvenes évek nézői már bizalmatlanabbak voltak a valódi kórházakkal szemben, a tévések is próbálták megmutatni az egészségügy sötétebb oldalát – ám a közönség visszakérte az idealizált orvosokat. Pedig ekkorra már az orvosszövetségek is szabadultak volna az orvos-szuperhős képtől: féltek, hogy az idealizált kép a visszájára üt, és a betegeknek túl magas elvárásaik lesznek a képernyőn látottak alapján. A korszakból a M*A*S*H emelkedik ki, amely a koreai háború idején játszódik egy hadikórházban, ennek ellenére bátran nyúl a komédiai elemekhez.

Ez az évtized, sőt, még a következő is csupa útkeresés volt a műfajban: megjelentek a mentők és a halottkémek mindennapjait bemutató szériák, a szokatlan helyszínek, az első fekete és női főszereplők. A Doggie Howser M.D. című sorozatban egy csodagyerek öltött fehér köpenyt. 1994-ben aztán a CBS csatornánál komoly sikerre készültek a Chicago Hope Kórházzal, melynek írója, David. E. Kelley ígéretes név volt a szakmában. A főszereplők sztársebészek voltak, akik felvették a harcot az egészségügyi rendszer nehézségeivel, izgalmasnak ígérkezett a szelíd agysebész és az arrogáns szívsebész kettőse. Egy dolgot nem láthattak előre a készítők: egy másik chicagói történet, a Vészhelyzet szinte egyidejű berobbanását. Ennek az alaptörténetét eredetileg mozifilmnek szánta a szerző, aki nem volt más, mint Michael Crichton, Amerika egyik legsikeresebb sci-fi írója, többek között a Jurassic Park atyja. 1969-ben szerezte meg orvosi diplomáját, saját gyakornoksága tapasztalatait sűrítette a forgatókönyvbe.

Vészhelyzet

Soha, egyetlen sorozat nem mutatta be így a sürgősségi osztályokat: a gyorsan váltakozó jelenetek tele voltak naturális képekkel, a zenéből áradt a feszültség, pörögtek az orvosi szakkifejezések és parancsszavak. Ez volt az első kórházsorozat, amely társadalmilag igazán diverz szereplőgárdát mutatott be: az erős női és fekete karakterek mellett megjelentek a testi fogyatékossággal élő, etnikai kisebbségekhez tartozó, nem heteroszexuális karakterek is. Volt közöttük, aki poszttraumával küzdött, öngyilkosságot kísérelt meg, szerfüggő lett – senki nem volt tökéletes. Ross doktor, a kis pácienseiért a végsőkig elmenő, erős igazságérzetű gyermekorvos például az első részben igencsak ittasan debütált. Ez a szerep volt George Clooney ugródeszkája a filmiparba: a Vészhelyzet ma már klasszikus, a karakter ikonikus, de a maga korában a sorozatszerepek mellékpályát jelentettek a legtöbb színésznek, akik alig várták, hogy felfedezze őket Hollywood.

A 2000-es évek elején Shonda Rhimes a harmincas éveiben járt és a közepesen sikeres forgatókönyvírók táborához tartozott – olyan produkciók kötődtek a nevéhez, mint a Britney Spears főszereplésével készült Álmok útján vagy A neveletlen hercegnő 1-2. Attól félt, hogy ha elkezd a tévének írni, nem lesz visszaút a szélesvászonra.

A Grace klinika

A Grace klinika koncepciójával kapcsolatban ellenérzései voltak, a kórházas műfajt fáradtnak találta – nem sejtette, hogy ez lesz saját televíziós birodalmának alapköve. Az első évad úgy indul, hogy öt új gyakornok kerül a sebészet fellegvárának számító klinikára – ők az évadok során megmásszák a szakmai hierarchia lépcsőfokait, osztályvezető főorvosok, kórházigazgatók, sztársebészek és díjnyertes kutatók kerülnek ki közülük. Közben rengeteg cserélődés volt a szereplőgárdában – Katherine Heigl (Felkoppintva, 27 idegen igen, A csúf igazság) útja innen vezetett a filmsztársághoz. A főszereplőt, Meredith Grey-t alakító Ellen Pompeo elmesélte, hogy a 2000-es évek elején még úgy is lecserélhetőnek tartották, hogy a produkció eredeti címében (Grey’s Anatomy) az ő karakterének vezetékneve szerepel. Abban a hitben voltak, hogy a partnerét megformáló, jóképű Patrick Dempsey elég a sikerhez. Nos, az idegsebészt azóta kiírták a sorozatból, Pompeo viszont maradt, és producerként is befutott.

2019 -ben – a Vészhelyzetet megelőzve – A Grace klinika lett a világ leghosszabb, főműsoridőben sugárzott amerikai kórházsorozata. Egyik origója tagadhatatlanul a kórházon belüli romantika, ám orvosi szem - pontból kiemelt hangsúly van a kutatáson. A nézők a legfrissebb innovációkat láthatják, a gondolatvezérelt protézisektől kezdve a háromdimenziós nyomta - táson át a neurodegeneratív betegségekhez kapcsolódó fejlesztésekig.

Doktor House

A kutatás más értelemben van jelen a 2000-es évek másik kórházas sikersorozatában: a Doktor House orvosai a rejtélyes orvosi esetek, ritka betegségek felderítésére vállalkoznak. Vezetőjük Gregory House sztárdiagnoszta, a maga épphogy elviselhető stílusával. Az egyik lábát alig tudja használni, állandó fájdalommal él, súlyosan gyógyszerfüggő. Abból indul ki, hogy minden beteg hazudik, igyekszik tőlük a lehető legtávolabb maradni, a piszkos munkát – azaz a kivizsgálásokat és kezeléseket – a csapatával végezteti, akik között mindenféle specialista van. House nem riad vissza a törvényi keretek átlépésétől sem, a diagnózis érdekében nála a beteg otthonába való illegális behatolás is belefér. A produkció krimielemekkel dolgozik, a főszereplőt gyakran hasonlítják Sherlock Holmeshoz mód - szerei és egyes személyiségjegyei miatt. Folyamatosan ott feszül a kérdés, hogy mi mindent lehet elnézni valakinek, ha egyébként zseni és pótolhatatlan a munkája.

2008-ban ez volt a világ legnézettebb sorozata – egyes rajongóit az igazi orvosok csak nehezen tudták meggyőzni a Doktor House alapján született öndiagnózisaik helytelenségéről. Akadt azonban olyan orvos is, aki pont a sorozatnak köszönhetően vett észre egy ritkának számító kobaltmérgezést.

Mindezek ellenére komoly szakmai kritikák is érték ezeket a sorozatokat, például a transzplantáció-ábrázolás miatt. A kritikusok nem az orvosi információ hitelességét kifogásolták, hanem az orvoskarakterek hozzáállását: érzéketlenek voltak a donorokkal szemben, sürgették a hozzátartozókat a szervek felajánlásával kapcsolatban, miközben a szervre váró betegért mindent megtettek. Félő volt, hogy ezek a történetek nézőket tántoríthatnak el az adományozástól.

Többször kutatták már, hogy a leendő és praktizáló egészségügyi dolgozókra hogyan hatnak a kórházsorozatok. Voltak egyetemi kísérletek arra, hogy a jeleneteken keresztül bioetikát és kommunikációt tanítsanak – az oktatási felhasználás ellen ápolók tiltakoztak, mivel úgy érezték, az ő szerepüket lekicsinylik a tévések. Hogy miért nincsenek olyan kórházsorozatok, amiknek az ápolók a főszereplői? Igazából vannak, elég korán elkezdtek ezzel kísérletezni a tévések, csak népszerűséget nem hoztak. Jobban működött az, amikor a több főhősre építő, sürgősségin játszódó sorozatok kiemelt karakterei közé kerültek be ápolók – ilyen volt a Vészhelyzet, amelynek egyik sztárja lett Hathaway nővér. Kivételként meg kell említeni a Jackie nővér című sorozatot, melynek címszereplőjét a Maffiózókból is ismert Edie Falco alakítja. Zseniális sürgősségi nővér, viszont gyógyszerfüggő, akárcsak House. Amikor egy koncepció vagy karaktertípus befut, mások is megpróbálják sikerre vinni azt, több-kevesebb sikerrel.

A Vészhelyzet óta sok az akciódús, sürgősségin játszódó sorozat – ilyen a Chicago Med, amely 2015-ben debütált és jelenleg is fut. Voltak, akik próbáltak extrákat adni a lokációhoz: az Éjszakai műszak, ahogy a címe is mutatja, mindig éjjel játszódik, a Vészhelyzet: Los Angeles pedig egy olyan sürgősségit mutat be, ahol a betegek száma rendszeresen meghaladja a kapacitást, ilyenkor életbe lép a fekete kód. (Semmi köze az igazi Vészhelyzethez, az eredeti angol cím nem is utal rá.)

A Grace klinika óta több a női főszereplős kórházsorozat – spin offja, a Doktor Addison hat évadot élt meg. Elvérzett viszont a kezdő sebésznő szakmai-érzelmi életét bemutató Emily doktornő és a profi szívsebésznőről szóló Szívdobbanás is. A kísérletezés sem veszett ki a műfajból: a Doktor Murphy központi kérdése, hogy lehet-e jó sebész egy autizmus spektrumzavaros, Savantszindrómás fiatalból. A régi sztereotípiák szerint egy sebésznél az a fontos, hogy jól tudjon vágni – ennek elvileg megfelelhetne, de az alapsztori rámutat az orvosi ideálok változására és a jó szociális-kommunikációs készségek szerepére a hatékony kezelésben. Az újításokkal szemben a New Amsterdam visszanyúl a műfaj gyökereihez, és a legklasszikusabb, szuperhős típusú fehér férfit hozza be főszereplőként. New York forgalmas közkórházában próbál úrrá lenni az egészségügyi és társadalmi problémákon – az intézmény Amerika legrégibb állami kórházának, a Bellevue-nek a megfelelője, részben ott is veszik fel, az epizódok egy része pedig igaz történeten alapul.

Koncepciós eltéréseik ellenére a 2020–2021-ben futó öt amerikai kórházsorozat egy dologban nagyon is egységes volt, ez pedig a koronavírus-járvány ábrázolása. Szerepet vállaltak az ismeretterjesztésben, kiálltak a vakcinázás és a védekezési protokollok betartása mellett. Ma már aszerint is megkülönböztethetjük ezeket a produkciókat, hogy lezártként ábrázolják-e a járványt, vagy sem. A rezidens és a Doktor Murphy már nem követi az eseményeket, de többféleképpen is felhívták a nézők figyelmét arra, hogy a valóságban ez egyelőre csak egy vágyálom, vigyázzanak magukra és másokra. A felelősségvállalás szándéka, amely a kezdetektől fogva jellemzi a műfajt, nem marad el.