– Kezdjük a legelején: öt éve fejeződött be egy tizennégy éves kapcsolatod, melyből öt évig házasok voltatok. Sokáig egyedülálló anyaként nevelted a kislányod. Mi volt a legnehezebb ebben a folyamatban?

– Nagyon nehéz és megterhelő időszakon vagyok túl, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy engem borzasztóan megviselt a válás. Leginkább azért, mert egyedül maradtam. Egyedül kellett a lányomat nevelni, nőként helytállni, és gazdaságilag is fenntartani magunkat, de talán a legnehezebb az egészben az volt, hogy ekkor szembesültem a saját elakadásaimmal, problémáimmal és traumáimmal. Ekkor kellett szembenéznem azzal is, hogy én mit rontottam el a volt férjemmel, Rolanddal való házasságomban. Ma már látom, hogy az azóta tartó önismereti utamban rengeteget segített, hogy felvállaltam azt az embert, akit akkor a tükörben láttam.

– Milyennek láttad magad?

– Romokban voltam és borzasztóan szomorú. Gyászoltam a család, mint ideális modell elvesztését.

– Mit érzékelt a kislányod, Luca ebből a nehéz időszakból és a válásból?

– Kétéves volt, úgyhogy szerencsére semmit sem észlelt belőle. Neki nincs olyan emléke, hogy anya és apa valaha együtt voltak. Ma már áldom a sorsot, hogy ez így történt, és hiába volt a válásunk nagyon fájdalmas, amely során sokszor nagyon makacs, önző, és bevallom, öntelt is voltam, de Luca semmit nem érzékelt ebből.

– Hogyan osztottátok meg a gyerekfelügyeletet?

– A végzés szerint száz százalék felügyeleti jog van nálam, de ezzel soha nem éltem vissza, és nagyon rugalmasan kezeljük Luca édesapjával ezt a kérdést. Ha valaki nem ér rá valamiért, apás vagy anyás héten vagy hétvégén is megoldjuk, és segítünk egymásnak. Ehhez az kell szerintem, hogy mindketten ismerjük a saját kereteinket, tudjuk, hogy kinek mi fér bele és mi nem. Tiszteletben kell tartanunk egymás magánéletét, de mégis valamilyen szinten bele kell vonnunk magunkat a másik életébe a lányunk miatt.

– Mit tanultál ebből a helyzetből?

– Megtaláltam a saját utam mind női szempontból, mind önértékelésben és önbecsülésben, a magánéletemben és a hivatásomban is. Kitanultam a tréner, a coaching szakmát, rengeteg előadásra, önismereti tanfolyamra jártam, és mellette figyelek a saját jóllétemre is.

– A mozaikcsalád, ahogy a neve is mutatja, több apró részből álló családot jelent. Nálatok kik alkotják a családot? A párodnak is van gyermeke?

– Igen, több mint két éve vagyunk együtt, és neki is van egy csodálatos kislánya, aki a kislányommal egyidős. Úgy neveljük mindkettőjüket, mintha testvérek lennének. Mi így vagyunk egy család. Ezt egyébként nagyon sokszor átbeszéltük a párommal, hogy próbáljuk a lehető legintelligensebb módon, szeretetteljesen felnevelni őket, és hiszünk abban, hogy ők valójában sorstársak.

– Megmondom őszintén, ahogy leírtad a családotokat, kívülről nézve ez így nagyon idillikusnak tűnik.

– Igen, annak tűnhet, és most én is próbáltam szépen lefesteni, de azt mindenkinek tudnia kell, hogy ez egy kőkemény munka, ami rengeteg logisztikával jár, és nagyon nagy mennyiségű fegyelmezettséget és határozottságot igényel. Kereteket és határokat kell felállítani, a saját érzelmeink, a düh, a csalódottság, a kimerültség, a feszültség, a frusztráció vagy a saját magadban vetett elakadás nem hathat ki a volt párodra és a gyermeked édesapjára.

– Most már nagyon higgadtan és nyugodtan mesélsz róla. De hogy élted meg a kezdeti időszakot, milyen félelmeid voltak, milyen élethelyzetekkel kellett szembesülnöd?

– Rengeteg düh, elkeseredettség és csalódottság volt bennem, pont azok az érzelmek, amelyeket az előbb felsoroltam. Tudod, amikor az ember azt gondolja, hogy összeházasodik egy férfival, és tudatosan úgy döntenek, hogy családot alapítanak, majd megszületik a baba, nem gondol arra, hogy az egész egy pillanat alatt elromolhat. Az elképzelt idilli állapot lebomlik és szertefoszlik. Én emiatt hihetetlenül csalódott voltam, mert én nem tudtam megadni azt az ideálisnak gondolt családmodellt a lányomnak, amit elterveztem.

– Kudarcnak élted meg?

– Igen, iszonyú kudarcnak éltem meg, egy arcon csapásnak, amiért kezdetben a volt férjemet hibáztattam, de aztán szépen lassan elkezdtem látni, hogy én mit rontottam el. Ma már tiszta szívből tudom mondani, hogy sokkal jobb a kapcsolatom Rolanddal, mint a házasságunk utolsó két évében. Mozaikcsaládként mi igazi szülőtársakként viselkedünk, együtt dolgozunk a lányunk nevelésén, és a jelenlegi párom, Csabi is abszolút jó viszonyban van vele. Ehhez viszont azt gondolom, hogy elsősorban két intelligens emberre van szükség, akik belátják, hogy ez nem egymásról, hanem csak és kizárólag a lányunkról szól. Én két évvel ezelőtt megfogadtam magamnak, hogy nem szeretnék a saját életemből, nehézségeimből és válásomból semmit sem átadni a lányomnak. Ehhez viszont komoly tudatosságra és önismeretre volt szükség, felismerni, hogy nem szeretnék egy roncs felnőttet nevelni a lányomból.

– Mit gondolsz, mi segített erre rájönnöd?

– Klisének hangzik, de az idő. Az idő tényleg minden sebet be tud gyógyítani, ha segíted a seb gyógyulását. Én megpróbáltam, mert úgy éreztem, hogyha ebben benne ragadok, az felőröl és megbetegít, aminek semmi értelme nem lenne. Szóval ma már nem tudok elég hálás lenni annak az időszaknak, mert azzá váltam, aki mindig is szerettem volna lenni, és most olyan erőt érzek magamban, amivel másoknak is segíteni tudok a Lélek Koffein kapcsán. Elindulhattam volna egy sokkal rosszabb úton, de akkor úgy döntöttem, hogy nem csak az életemen, a hivatásomon és a lányomhoz való hozzáállásomon is javítani fogok.

– Akkor ez az elmúlt időszak legnagyobb tanulsága, megismerni saját magadat?

– Igen, de nem állítom, hogy nálam van a bölcsek köve, és nem is szeretnék motivációs tréner vagy spirituális tanító lenni. Én csak tisztán látom ma már, hogy ebből a sok gyötrelemből, fájdalomból, kudarcból és csalódottságból milyen eszközökkel lehet újraépíteni az életet, és újraéledni, mint egy főnixmadár. Ez egy csodás erő, ha valaki megtalálja. Sajnos a mai digitális világban, ebben a brutális zajban szükség van arra, hogy megtaláljuk magunkat, és azokat az eszközöket, amelyekkel jól érezhetjük magunkat.

– Nagyon érdekes, hogy a honlapod bemutatkozó részénél azt írod, hogy egy mozaikképet szeretnél kialakítani, és egy útmutatót adsz a kirakós játékhoz, illetve az egyensúly nagykövetének tartod magad. Talán a mozaikcsaládok esetében is ez az egyik kulcsszó, az egyensúly. Neked milyen csengése van jelenleg a mozaikcsalád szónak?

– A Kintsugi jut róla eszembe, ami egy japán művészeti ág, amely során a törött cserépdarabokat arannyal ragasztják össze. Az én mozaikom pont erről szól: mindannyian hordozunk traumákat, kríziseket, mélységeket, anya- és apasebekkel. Tele vagyunk batyuval és olyan gyógyítandó sebekkel, amelyekkel ha elkezdünk foglalkozni, szebbé tudunk válni, a sebeinkkel együtt. Legyen szó akár fizikai elváltozásról vagy a belsőnkről, a sebezhetőségünk felvállalásáról. Ezt jelenti nekem a mozaik szó, hogy hiába vagy törött, attól még lehetsz egy ragyogó egész.

– Ahogy a család is.

– Pontosan. Nem minden esetben a vér szerinti kapcsolat jelenti a családot, hanem akár a lélekcsalád is, amit megtalálhatsz a munkahelyeden, a barátságban, a szerelemben vagy akár egy mozaikcsaládban. Ez a feltétlen szeretetről, elfogadásról, az önmagadban való hitről és önelfogadásról szól. Csak úgy lehetsz te is egész ebben az egységben, ha rendben vagy magaddal.

– Visszanézve az elmúlt öt évre, mit gondolsz, lett pozitív hozadéka annak, hogy mozaikcsaláddá váltatok?

– Talán a legnagyobb pozitív hozadéka ennek az egésznek, hogy rájöttem arra, hogy nem minden esetben kell, hogy a nagykönyvben megírt történet alapján éljük az életünket. Mindig lesznek bukkanók, mélységek, krízisek, amelyekből fel lehet épülni. Nekem sikerült, és ezáltal adni tudok a lányomnak, ahogy az édesapja is, és külön, mégis együtt alkotunk egy egységet. Ettől függetlenül mai napig van olyan, hogy nem értünk egyet valamiben, de nagyon erős kötődés van kettőnk között Luca miatt.

– Hogyan oldjátok meg a Luca életében történő nehézségeket?

– Luca idén kezdte a második osztályt, és kicsit nehezebben szokott vissza az iskolarendszerhez. Édesapjával együtt beszéltük át, hogyan tud a lányunknak a két család segíteni. Mindenben számíthat ránk a lányunk és ezt a párommal, Csabival is így gondoljuk. Ő nekem hatalmas nagy támaszom, mindenben számíthatok rá és Luca is imádja. Nemrég pont Roland hívott telefonon azzal kapcsolatban, hogy Luca elkezdte kérdezgetni, hogy ki hozza az ajándékot, mi a helyzet a Jézuskával, és hogy mit kommunikáljunk neki erről.

– Ha már említetted a Jézuskát, mi a helyzet az ünnepekkel? Hogyan oszlik meg a gyerekfelügyelet ilyenkor?

– Öt éve váltunk el, és ez idő alatt a lányom minden szentestét velem töltött. Most először idén lesz az első alkalom, hogy az édesapjánál lesz, a szilvesztert viszont együtt töltjük. Furcsa, de ez kezdetben nem nekem volt a legnehezebb, viszont a családom és a barátaim nehezen tudtak ahhoz alkalmazkodni, hogy én nem csak jövök és megyek, nekem néznem kell az apás hétvégéket, az időbeosztást, már most decemberben tudom, hogy a tavaszi szünet hogyan alakul, vagy hogy ki mikor utazik el majd el hat hónapon belül. Mi fél évvel előre tervezünk a Luca apukájával, de az is előfordul, hogy hétről hétre újratervezünk.

– Hogyan élted meg az első karácsonyt egyedülálló anyaként?

– Borzasztóan. Nagyon nehéz volt megélni azt a csendet és magányt. Az tud igazán fájni. De a lényeg talán az, hogy ér, hogy fájjon, ér sírni, ér magányosnak lenni, és azt érezni, hogy most ez nem jó, és megengedheted magadnak az önsajnálatot, hogy elgyászold a helyzetet. Én is gyászoltam, hosszú éveken keresztül, és két évvel később, amikor a lányom életében először indult el a biciklivel, dühös voltam és haragudtam az életre, hogy én erről lemaradtam. De mára már sikerült átformálnom magamban ezt az érzést. Mindig arra gondolok, hogy a lányomnak jó, ő jól érzi magát. Dupla szülinapok, dupla karácsony, ennek egy gyerek azért tud örülni. Ma már természetes, hogy kéthetes váltásokban van velem nyaranta. De ez nem börtön, bármikor láthatja az édesapját, ha nálam van, és éppen nem külföldön vagyunk, és természetesen ez fordítva is igaz.

– Az óvodai vagy iskolai ünnepségeken Luca édesapjával együtt vesztek részt? Elmentek még utána ünnepelni valahova?

– Nem, csak az eseményen, de például Luca táncol és együtt járunk a versenyekre is. Nemrég például a párommal szerveztünk egy Mikulás-bulit az éttermében, és Roland volt a Télapó. Nekünk ma már teljesen magától értetődik, hogy ennyire jelen vagyunk egymás életében. Bevallom, hogy ez a beszélgetés sem jöhetett volna létre, ha nem kérdeztem volna meg őt előtte, és mondott volna igent rá. Szóval ez a mozaikból adódóan is nagyon sokrétű dolog, régi párok, új párok, új helyzetek és rengeteg szál, ami összefut. Amikor Luca elsős lett, nagyon fura érzés volt ott állni Roland mellett, mert csak mi ketten voltunk ott, mint Luca anyukája és apukája, és vártuk, hogy a lányunk megtesz egy nagyon fontos mérföldkövet, és bevonul az iskolába. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy ő a mi kislányunk, és ez a láthatatlan fonal köztünk nem múlik el az életben soha.

Ha kíváncsiak vagytok a Krisztinával készült korábbi interjúnkra, amelyről a Lélek Koffein blogról mesélt bővebben, olvassátok el ezt a cikket is.