Gyerekjáték apának

A saját szememmel, több országban láttam, ami itt következik. A gyermeknevelés horrortörténeteire túl érzékenyek inkább ne is olvassák tovább.

A 2-4 éves kisfiú egy műanyag miniautóban ül. Jobbra-balra tekergeti a funkciótlan kormányt és brummog. Eddig nagyjából minden OK, a környezetvédelmet leszámítva csak annyi zavar, hogy mindez egy tér közepén, vagy egy bolt előtt van, a gyerek pedig egyes-egyedül. És akkor a miniautó elindul. Gyorsít, lassít, köröz, visszafordul. Túl messze sosem megy, de sebesen mozog, mint valami versenyen. Mire felkiáltanék, hogy „Úristen, egy kisgyerekkel elszabadult a dömper!”, meglátom Apát. Kezében a távirányító. Élvezettel vezényli a járművet. Ugye tetszik érteni!

Láttam ilyet Budapesten, Thesszalonikiben, Riminiben. Csupa önfeledt turistaparadicsom. És mindegyikben az apukák játszanak a távirányítós elektromos autóval. Az más kérdés, hogy benne ül a fiuk. Mindegy. A gyerek úgyis tekergetné a fakormányt a féműrhajón a játszótéren a hülye haverjaival. De így legalább együtt vagyunk, amíg nyaralunk. Vagy amíg elmegyünk a boltba. Amikor először láttam ilyet, majdnem rendőrt hívtam. Vagy a Gyermekvédelmi Szolgálatot. Vagy az Atyaúristent. Hogy lehet ilyet tenni egy gyerekkel?

De sajnos az ember elkezd gondolkodni. Igen. Nagyon sokszor Apa azért vesz hetven tonna legót, hogy ő is játszhasson. Anya azért isteníti a fasírtot, hogy együtt gyúrjanak, még ha picit undi is. Végtelen láncban adunk át mintákat, ha tetszik, ha nem, ha tudjuk, ha nem. Ez van. Soha senki nem tökéletes szülő. Kisgyerekkorban mindenki számára elmosódnak a határok.

A Lego például a legkreatívabb dolgok egyike. A fasírt meg finom, és együtt eszünk, mikor kész. Ám a magától mozgó kisautó minisofőrjében már bent lapul a szerpentinen elkerülhetetlenül szembe robogó motoros. Csak itt még Apa irányít.

A giccsmese védőburok

Őszinte együttérzéssel gondolok minden szülőre, aki mesekönyvet szeretne venni a gyerekének. Itt már nem is csak a családi, baráti megjegyzésekkel kell megküzdeniük, hogy: „Nem korai még az eredeti Micimackó ennek a gyereknek? Inkább ezt a cuki diznis lapozgatót vedd neki, ha már annyira Micimackót akarod.” Ezt mindjárt részletezzük. Ám a szerencsétlen felnőtt manapság, ha bemegy a könyvesboltba, egy társadalmilag áttematizált, több oldalról akár politikailag is korlátozott, ezért összességében az egyszerűség, a giccs és a középszer felé tartó mesevilággal találkozik. Tessék csak kipróbálni, ténylegesen bemenni egy könyvesboltba és leellenőrizni. Erről ennyit.
Vissza Micimackóra. A legjobb példa arra, hogy valami, ami a gyerekek számára magaskultúra, hogyan válik olcsó tömegtermékké. A Micimackót általában 6-7 éves kor felett ajánlják, mert az iskoláskorú gyermek már inkább kognitív, mint mágikus gondolkodású, képes motivációt követni a cselekedetek mögött. Talán ez vezérelte a Disney-t, hogy a Micimackó-univerzumot egy filléres, gondolatkímélő, lassú, érdektelen, de cserébe túl színes, túl látványos világgá változtassa. Nagy hibát követ el, aki ezzel a giccsvilággal mutatja be gyermekének Micimackót. Az a gyerek a könyvre már sosem lesz kíváncsi.

A könyvben ugyanis sok a szöveg, fekete-fehér, ráadásul nem-lineárisan épülnek fel a karakterek – pedig ennek felfedezése, hogy valaki több darabból, több személyiségvonásból áll össze, a legizgalmasabb játék!

De nem akarok egyoldalúan Micimackózni. Vessük össze a Négyszögletű kerek erdőt a Jégvarázzsal, Süsüt a Mulannal, Phineas és Ferb-öt a High School Musical-lel (csak hogy valamit a kiskamaszokra is gondoljunk).

A meseválasztás olyan mesterség, amit minden szülőnek ki kell tanulnia, és – megint csak – minden szülő bakot lő néha. Mikor lehet az egymondatos képeskönyvtől ellépni a több mondat felé? Hol kezdődik a történetközpontúság? A szövegnek mennyiségben és minőségben is túl kell nőnie a képeken, de mikor? Sajnos erre nincs recept.

Az írott szövegtől a CGI-valóságig

Van olyan magyar népmese, amelyikben a boszorkány kivájja a királylány ragyogó kék szemét és az árokba dobja. Mégsem korhatáros. Fehérlófiánál erőszakosabb, törtetőbb akarnokot nehéz elképzelni. Mégsem tiltott figura. Hófehérke hét férfival él és még meg is gyilkolják. Mégis van létjogosultsága. Mindaddig, amíg olvassuk, vagy hallgatjuk.

A könyv illusztrációiban szerepel a gonosz boszorkány, de nem látjuk, amint Hófehérke éppen fulladozik, a szeme felakad, arca elkékül, teste görcsbe rándul. Épp ez a lényeg. A gyerek a borzalmakból annyit képzel el, amennyit akar. Ha mesét hallgat, és Fehérlófia levágja a végtagjait, hogy a Griffet táplálja, pont annyi iszonyat van a jelenetben, amennyi a gyermeki fantázia rémületküszöbén átfér.

Már a színes, rövidített szövegű képeskönyvek is rombolják a „saját képet” – tulajdonképp a fantáziát. A mozgóképes megjelenítések pedig végképp. (Az 1937-es Hófehérke rajzfilmben nincs képernyőn a halál. De az erdő állatkái tudják, hogy baj van. Nem egy mágikus mesei lény jár közben Hófehérke érdekében, hanem az összes nyúl, mókus, gida, és még egy teknős is odakeveredik. Döntse el mindenki, hogy ez mennyire színvonalas.)

A „mágikus korban”, valahol 2-8 év között, egyre több ritkásan illusztrált, felolvasott meseszöveggel kellene találkoznia a gyereknek. Hogy elképzelhesse a boszorkányt, az óriást, a sárkányt, Áttentő Rédázt, Kakula Zét, Ács Ferit, Kisfejű Nagyfefejű Zordonbordont. És persze a királylányt, Zsebenci Klopédiát, Csombort, Bokát, Vacskamatit – a saját színeivel.

Kérdezz – nem felelek

A szülő és a komplett társadalom általában megőrül a gyerek „Miért?”-korszakától. Pedig a kíváncsiság olyan tulajdonság, amit egy kamaszban, pláne egy fiatal felnőttben már értékelünk. Mindenki elolvad, ha egy 17 éves nem a telefonját bújja, vagy demonstráltan unatkozik a társaságban, hanem kérdez. A kíváncsiság igenis alaptulajdonság. Nem kell belenevelni a gyerekbe. Elég fenntartani.

„Apa! Miért zöld a fű?” Lássuk be, sokan sokféle választ adunk erre. De nagy százalékkal hárító válaszok lesznek azok. „Mert az ég kék. / Csak. / Mert ilyen. / Így van kitalálva” – stb. És a legdurvább egy négyévessel szemben: „Nem tudom.”

Pedig bármelyik általános iskolai tankönyvben fellelhető a legegyszerűbb válasz: Azért, mert a növények többsége klorofillt termel, annak segítségével táplálkozik a levegőből, a vízből és a napfényből, és a klorofill bizony zöld. Csak ugyebár lusták vagyunk elmondani ezt a hosszú mondatot. A gyerek úgyse érti.

Valóban nem érti. De annyit felfog, hogy általában a legtöbb kérdésre van válasz. Inspirálódik, elvégre kérdezni érdemes, és az ember újabb gondolkodnivalót kap. Ráadásul megtudja, hogy ha a világ nagy is, Apa és Anya megpróbálja megérteni és akkor talán meg is lehet.

Nem csak a gyerek természetes kíváncsiságát, saját magunkat is lehúzzuk a vécén, amikor egyszerűsítő, hárító válaszokkal felelünk. Érthetetlen, az ilyen szülő miért reméli, hogy a gyermeke majd megpróbálja megérteni őt bonyolult, sokkérdéses, ellentmondó válaszoktól gyötrelmes érzelmi válság idején, úgy 10 év múlva.

Mindig, minden kérdésre válaszoljunk. Nem kell okoskodni. Elegendő a pillanatnyi tudásunk, vélt, vagy valósnak gondolt igazságunk szerint felelni. Annál üdítőbb lesz, amikor a gyerek helyesbít, kijavít, mert már ő tudja jobban.

Kevés keményebb küldetés létezik ebben az univerzumban az Embergyerek Szülőjének Lenni elnevezésű missziónál. És nem állítható, hogy a fentebb felsorolt téves minták biztosan elkerülhetők. De mint a gyereknél, a szülő esetében is sokkal fontosabb, hogy mennyit dolgozik a jó megoldáson, mint az, hogy hányszor botlik meg.

Hogyan könnyítsd meg a gyereknek az iskolakezdést?

A cikk első részét itt olvashatod: