Bemutatunk két teljesen „legális”, társadalmilag elfogadott, mindennapos, mégis megkérdőjelezhető magatartásformát.

Az értelemfosztó gagyogás

A biológia, az orvostudomány régóta tartja, de a populáris tudományoskodás művelői között is közkeletű, hogy az ember teljes értelmi arzenállal születik, idegrendszere szinte kész, igaz, megfelelően kell programozni, fejleszteni – tanulás, tapasztalás, gyakorlás útján. Mondhatni a legtöbb csecsemő értelmes emberként jön a világra, csak még nem teljesedett ki, pláne nem tudja elmondani.

Bizonyára a kölcsönös önkifejezés korlátai miatt létezik a gagyogás-effektus. Amikor Juliska néni odalép a babakocsihoz, és ahelyett, hogy értelmesen beszélne a benne fekvő potenciális fizikaprofesszorhoz, gagyogni kezd. Pontosan attól fosztja meg a nálánál valószínűleg többre hivatott csecsemőt, amire a legnagyobb szüksége van: a hasznos ingerektől. Az egyetlen dolog, ami a gagyogásból ténylegesen jót tesz a csecsemőnek, az a mimika, főleg a mosoly.

Hogy illusztráljuk, mennyire bugyuta, lenéző ez a „csecsemőbeszéd”, leírunk ide egy ilyen szövegförmedvényt: „Hát gyulugyulugyulú! Jaj, eszem az cukimuki husikáját! Hát igen! Mee, mee! Igen, Mondjad! Mee!” Mindezt horrorisztikus fejhangon, opera-énekelve tessék elképzelni.

A tanulás sokrétű dolog. Amikor a kisgyerek gügyög, utánozni próbál, beszél, a maga módján. Azért, mert Juliska néni nem érti, még nem kell a saját szintje alá menni. Fél perc múlva ugyanez a néni hörögve tud ordítani a buszsofőrrel, mert nem működik a légkondi, szóval van stílusérzéke.

A felnőtt gagyogásra egyetlen racionális magyarázat van: a felnőtt magasabb rendűnek képzeli magát, mert ő már értelmes lény, míg a csecsemő még nem az. Mekkora tévedés. És milyen megalázó. Mit segít az nekem, ha az én szintem alá tetszik menni, holott fölfelé is húzhatna, ha normálisan szólna hozzám?

Törvénybe kellene iktatni, hogy csecsemőkhöz csakis emberi hangon, ésszerűen egyszerű mondatokban legyen szabad beszélni. Persze a mosoly maradhat.

Jogsértő kihangosítás

Sajnos nagyon sokszor hallani, ahogy egy szülő többes szám első személyben beszél a gyerekéről. „Hát mi már nagyfiúk vagyunk!” Anya egy harmadik félhez beszél persze, aki épp a gyerekét dicséri. Azon túl, hogy teljes bugyutaság, amit mond, egy nagyon fontos jogától fosztja meg a gyereket: elveszi tőle a szabad véleménynyilvánítás lehetőségét.

Elképzelhető, hogy ugyanez a képzeletbeli anya fel lenne háborodva, ha a saját édesanyja így beszélne a társaságban: „Ó, hát mi már kijártuk az egyetemet, nagyon jó állást kaptunk, de aztán teherbe estünk és most főállású anyák vagyunk.”

Megint mentegethetnénk a rossz mintát követő felnőtteket, hogy „hát igen, de a gyerek még nem tud beszélni.” Csakhogy a kihangosítás nem ér véget a kisgyermek beszédképességének kialakulásával. Egy 2-3 éves gyereket megkérdeznek, melyik sütiből kér. A gyerek láthatóan meg van illetődve. És máris felharsan a kihangosító szülő: „Mondjad, én a csokisat szeretem.” Rendben van apuka, de nem magát kérdeztük.

Megmagyarázhatatlan ez a tendencia, hogy a szülők egyszerűen beelőzik a saját gyereküket, ha úgy érzik, valamiért kicsit lassabb, mint kellene. „Tudod, Apa, álmos vagyok, és olyan finom volt a fasírt, de különben meg ki ez a néni, és imádom a csokisat, de nem biztos, hogy akarok még enni…” Nem baj, a végén azért lenyomjuk, mert apa, ugye, választott nekünk. Egy falatot apa kedvéért, egyet Mariska nénéd kedvéért, egyet a nyuszi kedvéért.

És még mindig nincs vége. A legszörnyűbb kihangosítás, amikor a szülő egyes szám harmadik személyben beszél valakinek a gyerekről a gyerek jelenlétében – de mintha ott se lenne.

Sanyika tovább építi az Erdőtúli Herceg várát a fakockából, pontosan tudja, hogy őt kérdezték, de nincs kedve felelni. Nem baj. Anya segít. „Hát tudod, nagyon szereti, az óvónéni szuper, van egy csomó barátja, mindenféle mondókákat tanulnak, szóval nagyon jó, csak a kaja egy kicsit, hát tudod…”

Na, ez a teljes jogfosztás. Rendes szülő, aki nem a saját és a barátai közötti kapcsolatot, hanem a gyereket akarja „kimenteni”, ilyesmit mondhatna inkább: „Majd kérdezd meg újra, ha befejezte az építést, biztosan elmondja!” Esetleg hozzáteheti „Nekem egyébként nagyon szimpatikus az óvónéni.” Sanyika építhet, a barát is kapott némi infót, mindenki boldog.

Hiába hisszük azt, mi felnőttek, hogy mindig jobban tudjuk. Csak ritkán tudjuk jobban. Legtöbbször csupán azt tesszük, amit a környezetünk és a hagyományunk legálisnak, helyesnek tart. A beszéd és a kommunikáció tanulása összetett folyamat, de a felnőtteknek kell vigyázni arra, hogy a kisgyerek, az ovis, a csecsemő vagy akár a kamasz mindig gyakorolhasson, mindig elmondhassa, kifejezhesse, amit gondol. Azokkal az eszközökkel, amik éppen rendelkezésére állnak. Csak így válhat még nálunk is okosabb, teljesebb emberré.

Nézd meg a galériánkat is!