Két órája nem adott magáról életjelet. Nézek ki az ablakon, elmosódik a látóhatár. Számolom az óra ütéseit, hősiesen próbálom felvenni a harcot a fulladással. Rágyújtanék, pedig két éve leszoktam. De nem hívom fel. Utálom azokat az embereket, akik rátelepednek a másikra. Olyan vággyal küzdök, ami az elveim ellen való. Én nem azért akarom felhívni őt, mert a zaklatás a lételemem, hanem mert félek attól, hogy meghalt, hogy eltűnt, hogy felszívta a nagyváros, és nem látom többé. De ezt hogyan magyarázzam meg a normálisoknak?

Általában három-négy óráig kitartanak az önfegyelmező gyakorlatok, utána annyira elborít a jeges rettegés, hogy felhívom. Van, hogy hiába. Azzal nyugtatom magam, ha baleset érte volna, egy orvos biztosan felvenné. Ez néhány percig segít. De általában azért felveszi. Mindig akkor, amikor már csak húsz percnyire van a lakástól. Hallom az ajtónyílást, a tükör előtt nyugodtra igazítom a vonásaimat, szidom magam, amiért nem bírtam tovább. Benyit a szobába, furcsán néz rám. Higgadtságot erőltetek magamra, de az álarc mögül kikukkant a pánik, és ezt ő biztosan látja is. Nem tudom, mire gondol. Talán az a legjobb, ha csak arra, hogy a "szokásos nő" vagyok, aki birtoklási vágya önteltségében azt hiszi, joga van a párja minden lépéséről tudni.

Másodszülött vagyok, apám mindig alacsonyabb rendű lényként kezelt, neki a bátyám volt az isten. Hiába követtem el mindent, hogy észrevegyen, átnézett rajtam. Talán ez az oka, hogy a szeparációtól való félelem határozza meg a fél életemet? Nem tudom biztosan.

Eddig három párkapcsolatom volt. Az elsőnél még nem jelentkeztek a tünetek, igaz, János ritkán ment nélkülem bárhová. Én szakítottam vele: fogalmam sincs, hogy voltam képes erre, ma már elképzelhetetlennek érzem. Évekig voltam egyedül, és közben történt valami, amit egyelőre nem tudok azonosítani. A kutyámat elütötte egy autó. Váratlanul meghalt az apám, aki sosem törődött velem. Talán ez a két tragédia vezetett a robbanáshoz. Amikor találkoztam Tibivel, láthatatlanul és végleg átkattant bennem valami, anélkül, hogy tudtam volna róla.

Az időzített bomba akkor robbant először, amikor Tibi egy hétre hazautazott Erdélybe a szüleihez. Még csak 3 hónapja találkozgattunk, egyikünk sem érezte időszerűnek, hogy vele tartsak. Felvilágosult, sőt feminista nőként egyáltalán nem vágytam rá, hogy eljegyezzenek.

Amikor az első este nem küldött sms-t, nyugtalan lettem. A második nap délutánjára biztos voltam benne, hogy valami baj érte. Írtam neki, órákig nem válaszolt. Végül küldött egy kedves semmiséget, de akkor én már a vécében zokogtam és gondolatban írtam a gyászjelentését.

Egy évig tartott a kapcsolatunk, azalatt a poklok poklát jártam meg. Igyekeztem előle eltitkolni a szorongásomat, de amikor egy bringatúráról korábban jött haza, mint vártam, nem volt időm eltakarítani a könnyek nyomát az arcomról. Onnantól kezdett el távolodni. Valószínűleg sosem fogalmazta meg magának, miért tart tőlem, a szakításnál is csak annyit mondott, nem illünk össze és kész.

Három évbe telt, mire feldolgoztam a távozását. Elhatároztam, hogy megváltozom. Ha isten megszán, és küld még nekem valakit valaha, leszokom erről a rettenetes szorongásról. Mintha ez pusztán elhatározás kérdése lenne, akár a szakítás a cigivel... nem tudtam magamról a világon semmit.

Öt évnyi egyedüllét után találkoztam Karcsival. Az első randik alkalmával laza voltam és nyugodt, de amikor komolyodni kezdett a dolog, rémülten vettem észre, hogy a rettegés visszalopózik az életembe. Sőt, rosszabb lett. Karcsinak már nem kellett egy hétre elutaznia, elég volt, ha elment sörözni a barátaival. Rémképek lebegtek a szemem előtt, ahogy egy szép fiatal lánnyal csókolózik a naplementében, vagy lelép az úttestre, és elüti egy autó. Próbáltam küzdeni: én is elmentem a barátaimmal, de kikapcsolódás helyett olyan fancsali képpel ültem köztük, mintha tényleg valami rossz hírt kaptam volna. Amikor elmeséltem, mitől félek, először kinevettek, a második alkalomtól már leplezetlen ingerültséggel toltak le, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy nem hívnak sehova. Feladtam. Otthon maradtam, kettesben a rettegéssel.

De látom rajta, ő is érzi, hogy valami nem stimmel velem: ugyanaz a gyanakvás és távolodás ül a szemében, mint Tibiében volt. Ahogy telik az idő, egyre kibírhatatlanabb, főleg mióta újra szabadon lehet mozogni. Beteges, de a három hónapos karantén volt életem egyik legboldogabb időszaka, akkor nem ment sehová, csak velem érintkezett, biztonságban tudhattam a nőktől is, a haláltól is.

Munka után hazajövök, az ablakban állok, és várom, hogy felkanyarodjon a lakás elé a szürke Mazda. Minden nap megküzdök egy pánikrohammal, és arra készülök, hogy elhagy. Szinte csalódott vagyok, hogy nem történik meg, ezért esténként trenírozom magam egy újabb rettegéssel teli napra.

A legjobb barátnőm szerint segítséget kellene kérnem, mert nagyon rosszat teszek magammal. Nem csak a kapcsolataimat zilálom szét, hanem szétdúlom a saját személyiségemet is. Mire észbe kapok, nem Karcsi tűnik el, hanem Luca: nem marad belőle más, csak egy remegő, ziháló félelemdarab.

Nem is vagyok már messze ettől. A neten keresgélek szakembert, hátha sikerül megállítani a szörnyeteget, mielőtt végleg elnyel.

Sztárok tippjei szakítás után