Ez a cikk nem hirdetés, hanem vélemény, amely nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Nahát, persze férfi vagyok, ezért, ha bikinis nőt látok, leolvad az agyam. Kiesik a kezemből a magazin, elfelejtek leszállni a villamosról, és elzötyögök a végállomásig... Oké, túlzok, azért 46 évesen már nem kapok kisebb stroke-ot nők látványától. De az a helyzet – még akkor is, ha manapság már ez az állítást igazán kellemetlen megfogalmazni –, hogy a reklámszakma még mindig nőkkel tud a legjobban eladni. (Meg gyerekkel, meg kutyával.) Mondjuk, jelen esetben nehéz lenne kárhoztatni a reklámosokat, mert bikinit most tényleg mivel lehetne eladni, mint nőkkel? Szóval efölött most hunyjunk szemet.

És afölött is, hogy egy férfi mondja meg, hogy jó-e a bikinireklám, vagy nem. Az ország nyolcvan százalékának ez tökre belefér egyelőre, de neked, kedves Éva-olvasó, lehet, hogy már nem. Lehet, hogy ott tartunk már már egy férfi nem dicsérhet meg egy bikinit (és persze ilyenkor nem is a bikinit, hanem a nőt), mert az már tömény szexizmus. A világ olyan sebességgel változik, hogy az szinte teljességgel követhetetlen. Hat hónappal ezelőtt – ami innen nézve egy másik évnek, másik életnek, másik galaktikának tűnik, – még én voltam a Playboy magazin főszerkesztője. Közben a Playboyt elfújta a Zeitgeist, a korszellem meg a koronavírus. De már akkor ott motozott az agyamban a felismerés, és meg is fogalmaztam több helyen, hogy az nem oké, ha a csak a nagyon vékony nőket mutatja meg a média – vagy éppen a divatipar. A magazinban például egy időben túlreprezentált szerep jutott az alapító Hugh Hefner kedvenc típusának (szőke, hatalmas keblekkel), de aztán a lap is változott és mi is változtattunk, és aztán már olyan levél is landolt a postafiókomban, amit nő írt, és arról szólt, hogy köszöni, hogy szeplős és kismellű modell is szerepelt a lapban.

Ennyit a Playboyról. A divatiparról meg tudjuk, hogy azért szerepeltet irgalmatlanul vékony modelleket, mert rajtuk áll jobban a ruha. Jobb az esése, szebben mutatja meg magát, klasszabbul kiadja. Legalábbis ezt szokták felhozni szakmai indokként. Miközben meg az evolúciós pszichológia alapján a férfiaknak például a gömbölyűbb nők tetszenének, hiszen a tízezer éves tapasztalás, hogy ha több a zsírszövet, az a nő nagyobb biztonsággal tud kihordani egy gyereket. Ha a divat és a média viszont a vékony nők ideálját harsogja, szegény férfiak, akinek a gömbölyűbb nők jönnek be jobban, teljesen összezavarodnak, hogy akkor most mi van.

Hát az van, hogy nem kell magukat rosszul érezni emiatt. És a gömbölyűbb nőknek sem. Szép lassan eljutunk oda, hogy minden típus oké, és ha valaki jól érzi magát a bőrében, akkor hagyjuk már békén. És ha fellapozod például az Éva magazint, akkor a B2 oldalon (a címlap hátoldalán) megtalálod azt a hirdetést, amin magam is hosszan elméláztam, és nem tudtam, mitől fogott meg. Percekbe telt míg leesett: de hát ezen igazi nők vannak! Igazi nők bikiniben. Nem vékony, szinte átlátszó szupermodellek, nem csücsörítő tinicsajok, hanem hús-vér emberek. Jól néznek ki? Félve mondom (nem is én, hanem a hat hónappal ezelőtti főszerkesztő énem): teljesen jól. Tökéletesek. Ha erre megy a világ, akkor azzal nincs semmi baj. És nemcsak azért mondom ezt, mert én sem vagyok egy kigyúrt, szálkás modellalkat, hanem egy sportolgatni azért nem rest aputest. De hogy miért tetszik ez a reklám, azt az is magyarázza, hogy amikor a feleségem kinyitotta a magazint a hirdetésnél, felkiáltott: „Ezt nézd meg, papa! Amikor először megláttam, azt hittem, az egyik nő én vagyok!”

Ezt láttad már? Öt ok, amiért lesz*rjuk a bikinialakot: