A nők összefonódó karja a legerősebb védőháló, legnagyobb megtartó erő. Olyan láthatatlan védőgát, ami nem ismert távolságokat, sem időeltolódást, de talán még dimenzióhatárokat sem. Mintha minden végtag egyszerre hosszabbodna meg, és szorosan megfogná egymást, hogy a zuhanó nőtársat elkapja, megfogja, mielőtt az el nem veszik a mélységes mélyben.

Az ismeretségi körünkben két új lelket is vártunk leszületni. Minap az egyik kismama írt, hogy a másik most hozza a világra a gyermekét. Nem volt róla információja, egyszerűen érezte. Nem kérdőjeleztem meg az állítását, az éj sötétjében csukott szemmel küldtem az energiát a szülő nőtársnak, hogy a – talán – fogyó erejébe csöpögtessek a sajátomból egy keveset. Utólag kiderült, hogy 6 perccel a megérzés után, tényleg megszületett a kicsi.

Egy láthatatlan világ, ahonnan jövünk, mikor készen állunk rá, mikor tudnak minket fogadni, és ugyanoda megyünk vissza, ha itt az idő. Várandósként az utolsó hetekben hallottam, hogy mintha nem is ebben a világban járnék már. Én magam is megmosolygom most az áldott állapotban lévő barátném, ahogy össze-vissza beszél, nehezen fogalmaz, sokszor mintha nem is önmaga lenne. Nyílik a kapu, sokszor nem ebben a világban jár.

Szülésélmények beszámolóiban sokszor hallhatjuk, hogy a szülő nő ki is mondja, hogy egy másik dimenzióban járt. Minta megszűnne a tér és az idő, és átkerül valahova máshova. A teste itt van, világra segíti a gyermek testét, de a tudata kikapcsol, a lelke máshol jár.

Aki a Mesélj, Anyukám! podcast rendszeres hallhatója, tudja már, hogy a Facebookos csoportok nagy rajongója vagyok. Fantasztikus, hogy ismeretlen emberek mennyire őszintén, tiszta szívvel tudnak egymásnak segíteni. Persze, nem minden online közösség ilyen, tudom én. De abban kell részt venni, ami tölt. Az ilyen csoportokban annyi tudás van, ami tapasztalatokon át született, hogy a való világban soha nem tanulhatnánk egymástól ennyit. Egyszerű az oka: mára csökkentek a szociális körök. Nem vagyunk annyi emberrel kapcsolatban, akikkel pedig igen… Tegyük a szívünkre a kezünket! Hány embernek merünk megnyílni? Hány asszonytól merünk tanácsot kérni szülés, gyerek, házasság, szex témakörben?

Mert régen ezt a célt is szolgálta a fonó. Leültek az asszonyok és egy női kört hoztak létre. Vagy a vörös sátor, az izzasztókunyhó… Ahol elmondhattak mindent. És a rengeteg tudás- és tapasztalatcsere jöhetett létre, és ami ott elhangzott, az ott is maradt, nem szivárgott ki. Az íratlan szabályt mindenki betartotta.

Vissza a gondolatmenetemhez; az egyik ilyen Facebook csoportban egy anyuka végső elkeseredésében, kiírta fájdalmát: a negyedik gyermeküket úgy várja, hogy várandósság közepén kiderült, súlyos rendellenességgel hozhatja majd világra a babáját. Hihetetlen gyorsasággal érkezett több száz komment és virtuális ölelés. Tartották az ismeretlen nőt, hogy megélje, amint kiveszik őket az érzelmeikből és beleteszik egy vödör jeges vízbe.

Potyogtak a könnyeim. Fantasztikus lenne, ha az életben is mernénk szemtől-szembe így ölelni, így tartani. Ha az ego nem kapcsolna be a fizikai térben. Tudom én, hogy ez egy folyamat, és nagyon jó, hogy elkezdődött, hogy rajta vagyunk az úton, és lassan megértjük, elhisszük, hogy nem csak test vagyunk, hanem valami sokkal több, ami túlmutat rajtunk. Viszont a szívbe megérkezve ugyanúgy tudunk azzal a valamivel is dolgozni, a láthatatlan világban.

Kívánom, hogy mindenki találja meg a női körét, a védőhálóját!

Galériánkban olyan, ismert magyar nőket találsz, akik büszkén vállalják ősz hajukat