Két hete volt az esküvőm. Úgy készültem rá, mint életem nagy napjára, és sok tekintetben az is lett. A rákövetkező délután azonban tönkretett mindent.

Fél éven át, nagy boldogságban szerveztük a lagzit. Néha összeszorult a gyomrunk, amikor érkeztek a hírek a delta variánsról, de júliusban fellélegezhettünk, és végleg összetrombitáltunk körülbelül száz embert. A meghívóhoz írt e-mailben előre kértünk mindenkit, hogy ne szamovárt vagy vasalót adjon ajándékba, inkább dobjon össze annyi pénzt, amennyi tőle telik, mert nagyobb nászútra gyűjtünk. Néhányan előre utaltak, a többség azonban azt a lehetőséget választotta, hogy a helyszínen felállított dobozkába dobja majd a felajánlott összeget.

A lakodalom nagyon jól sikerült. Gyönyörű volt az idő, szenzációs a DJ, ömlött a sör és a pezsgő, a násznép pirkadatig táncolt. Hajnali négyre hívtunk taxit, fogtuk az asztalra állított, borítékoktól hemzsegő dobozt, és hazasuhantunk.

Ne nézzenek pénzéhesnek, de a másnap délutáni, kóválygós kelés után csak ledobtunk egy kávét, majd azonnal nekiestünk a doboznak. El is terveztük, hogy egymás testére hajigáljuk a bankjegyeket, ahogy az amerikai filmekben szokás. Viháncoltunk, mint a kölyökvizslák, és egymás után téptük fel a borítékokat – körülbelül öt percig tartó önfeledt boldogságban.

- Te nézd csak! – szólalt meg hirtelen újdonsült férjem. Tanácstalanság vibrált a hangjában. – Szerinted ez micsoda?

Közelebb csúsztam hozzá. Egy nagyjából téglalap alakú papírfecnit tartott a kezében: azért mondom, hogy nagyjából, mert látszott a cikkcakkokból, hogy valaki sietősen, ormótlanul ollózta ki egy sima papírból. A papírra újságokból kivágott betűket ragasztottak, mint valami B-kategóriás ponyvakrimiben.

-Dögöljetek meg mind a ketten a nászéjszakátokon. – olvasta a férjem a szöveget olyan hangon, mint aki tétovázik, hogy nevetés vagy méltatlankodás buggyanjon ki belőle. Elvettem tőle a papírt, ide-oda forgattam. Nem volt rajta más. Mintha még a formátlanságával is meg akartak volna alázni minket.

-Nahát. – mondtam, miközben jeges kéz szorította meg a szívemet. – Ezt nem értem. Ki csinálhatott ilyet?

A férjem rémültnek tűnt.

-Vajon valaki azt hitte, hogy ez vicces? Lehetetlenség. Ez… egyszerűen abszurdum.

Ennél okosabbat én sem tudtam mondani. Ültünk egymás mellett a rengeteg felbontatlan boríték között, és már nem érdekelt minket a nászút végösszege. Az üzenet elérte a célját, megfagyott a levegő a lakásban. Friss házasok voltunk, és úgy éreztük magunkat, mint akiknek a lelkét mozsárban törték össze.

Komolyan persze nem ijedtünk meg, eszünk ágában nem volt szólni a rendőrségnek. Nyilvánvaló volt, hogy az illető nem akar minket meggyilkolni: a célja mindössze annyi, hogy elrontsa a kedvünket. Fényes sikert aratott.

Bár nem mertem hangosan kimondani, a fejemben gyorsan megfogalmazódott a gyanúsítottak listája. Nyilván a férjem is így volt ezzel. Az én listám élére kerültek a meghívottak társai, a körülbelül negyven „plusz egy fő”. Hozzájuk nem fűztek érzelmi szálak, őket volt a legkönnyebb megvádolni, bár hogy miért állna érdekükben bántani minket, akiket nem is ismernek, elképzelni sem tudtam.

Sajnálom, hogy ki kell mondanom, és talán így érthető lesz, miért nem beszéltem meg a vádpontjaimat a férjemmel: a listám ezüstérmese az ő tizenéves fia lett. Boldi, bár roppant udvarias, valójában egyáltalán nem kedvel: engem hibáztat a szülei válásáért, és komoly gondok vannak vele az iskolában is. Boldi ugyanakkor érzékeny és okos gyerek, kifinomultabb a stílusa efféle barbár módszereknél.

A bronzérmet anyósom kapta. Nagyon szerette az előző menyét, szurkálódó megjegyzéseitől gyakran kellett szenvednem: miért nem olyan finom a főztöm, mint Andikáé, miért dolgozom annyit, bezzeg Andika meg tudott ülni a fenekén, Andikának volt a világon a legelragadóbb humora, és így tovább. De anyósom sírt az esküvőn, és meghatottságában összevissza ölelgetett. Amennyire meg tudtam ítélni, őszinték voltak az érzései. Lehetséges lenne, hogy miközben megszorongat, a vállam fölött gonoszul mosolyog a másnapi reakciómra gondolva? Valószínűtlennek tűnt. És a legkomolyabb ellenérvet még nem is mondtam ezzel a két emberrel kapcsolatban: mind a ketten imádják a férjemet. Márpedig ez a béna fenyegetés mindkettőnknek szólt.

A férjem listájára elsősorban apámat és a bátyámat tippelem. Apu nem volt elégedett a választásommal, és mindig is a bátyám volt a kedvence: a férjemhez és hozzám is hűvösen, enyhén ellenségesen viszonyul. Hűvösen, igen. Nem szenvedélyes gyűlölettel, ami ebből a levélből sugárzik. A bátyám pedig beteg, gyógyszereket kell szednie, a pszichiátriát is megjárta. Másfajta érv nem szól ellene, de a férjem mindig tartott kicsit a mentális zavarokban szenvedőktől. El tudom képzelni, hogy emiatt az egyébként ártalmatlan testvéremet sem zárja ki a gyanúsítottak köréből.

Bárhogy is töröm a fejem, más vendégről nem tudnám feltételezni, hogy kivágja egy újságból a betűket, felragasztgatja őket egy ócska fecnire, majd amikor senki nem figyel rá, pénz helyett bedobja a nászajándék-dobozba. Közeli rokonok és jó barátok voltak a meghívottak, csupa kedves, szerető ember. Gonosz vagy őrült az ilyen? Ki az, aki ennyire gyűlöl bennünket? Ki akarta elrontani a házasságunk első napját? Valaki, aki elégedetten evett-ivott a lagzin a mi kontónkra, talán táncolt is, beszélgetett, nevetgélt, közben az arcunkat figyelte, és kezét dörzsölgetve arra gondolt, micsoda döbbenet lesz majd, amikor szembesülünk a jókívánságával.

A dolog azóta sem hagy nyugodni. Elhatároztam, hogy botcsinálta Miss Marple-ként megpróbálom kinyomozni a bűnöst. Még nem tudom, mennyire lehet sikeres egy ilyen küldetés, de az biztos, hogy a legjobb barátnőm lesz a kiindulópont. Ő ugyanis szinte mindenkit ismer, aki ott volt.

Nézd meg galériánkban a legjobb valós bűnesetekről készült filmeket!