Egy ideje gondolkodom ezen, kinek mi és miért taszító. Jó, nem gyötröm magam halálra a kérdéssel, azért foglalkoztat, ugyanaz az inger miért vált ki ennyire másféle reakciót az emberekből.

Pár barátom rágja a körmét, ez nekem teljesen oké, inkább sajnálkozva nézem őket, mert a tőhöz közeli rész biztos fáj nekik. Nem így a különböző váladékok elfogyasztását, nézegetését: annak már a gondolatától is sírnom kell. Ahogy az izzadságszagtól is, ebben szerencsés vagyok, még egy tisztességesen működő szaunában is legalább negyed óra, mire izzadok. Különben a rossz szagok általában jobban megterhelik az érzékszerveimet, mint valami nem barátságos látvány vagy íz. Életem egyik legnagyobb félelme például akkor oldódott fel, amikor kiderült, hogy egy ember ugyan tényleg lehet betegségből fakadóan halszagú, ez veleszületett rendellenesség, így engem már nem érinthet a dolog.

Az undor olyan alapvető emóció, ami a túlélésünk egyik alapját jelenti, és ami egyébként minden kultúrában megtalálható. Számos vizsgálatot végeztek már főként pszichológusok a témában, és sok-sok érdekes választ találtak. A nők például hajlamosabbak erre az érzésre mint a férfiak; ha grimaszolunk, valóban erősebb lesz az undor, ami elfog bennünket. Fiziológiáját tekintve elmondható, hogy lassuló szívverés kíséri, de az agyban is hagy kimutatható jeleket, elsősorban az amygdala és insula idegcsoportok aktívak (ezek felelnek az undor mellett a félelemért is). Manapság már megkülönböztetnek morális és zsigeri undort, én az utóbbiakról beszéltem, bár a széttárt lábú férfi a buszon inkább az elsőhöz tartozik.

A zsíros vagy korpás haj látványa sem villanyoz fel különösebben, de a koszos körmökkel például a legtöbb élethelyzetben jól kijövök – talán mert nekem is napi 2-3 órát koszos a körmöm: a kutyámmal labdázni vagy frizbizni kell, esetleg botot dobálni neki, az meg nem nagyon lehetséges anélkül, hogy piszkos legyen a kezem.

Olyan alapvetéseket, mint a böfögés vagy a szellentés, gondolom, említenem sem kell, amúgy nem zavar, ha valaki mindezt egyedül, magányában, a négy fal között csinálja. Mi van még? A széthagyott, levágott körömdarabok. A lepisilt wc-ülőke. A kinyomott pattanás emlékét magán hordozó, nyilvános mosdótükör.

Ugyanakkor azt hiszem, csak egy valami van, amitől ténylegesen hányni szoktam: a lefolyóban maradt hajcsomók. Nem tudom, A kör szaladt túl mélyre nálam, vagy hogy esett, de a hosszú, hullámos, viszonylag sűrű hajam ellenére sem tudok ennél taszítóbb látványt elképzelni. Ez különben tényleg tud nehézséget okozni, elég, ha elképzelünk egy tökéletesen megszervezett romantikus hétvégét valahol vidéken, amikor a mosdókagylót és lefolyót látva kijelented: nem vagy hajlandó itt maradni…

Talán furcsa, de a nyers hús állaga is taszít. Bár kevés húst fogyasztok, azért nem zártam ki teljesen az étrendemből, és meg is főzöm, ha kell, de felvágni, felkockázni nem bírom. Egyszer egy férfi ezért hisztis, elkényeztetett picsának nevezett, lehet, hogy igaza van (nincs - a szerk.), de nem tehetek róla, megfogni egy szelet nyershúst pont olyan érzésekkel tölt el, mint az, amikor valaki az iskolai táblán végighúzza a körmét. Ezért is mondom: kinek mi.

Egyszer olvastam szupersztárok undorító szokásairól: Brad Pitt állítólag nem ér rá zuhanyozni, Katy Perry rendetlen, amivel az égvilágon semmi bajom nincs, én is az vagyok, igaz, állítólag a wc-t sem húzza le maga után: ebben szerencsére különbözünk. Jessica Simpson nem mindennap mos fogat, na, ez elég taszító, Jennifer Lawrence meg Semmelweis Ignác valóra vált rémálma lehet, állítólag kezet mosni nem szeret: hát Istenem. Mindezt persze nem tudom bizonyítani, úgyhogy inkább összefoglalom, engem mi taszít.

A szerző író, a Corvina Könyvkiadó szerkesztője. A róla készült fotót Kaszás Tamás készítette.