A túl könnyű kezdet csapdája

Nyugodtan foghatom a szüleimre, már egyikük sem él. Vagy a volt tanáraimra, az most úgyis divat. Vagy az edzőimre, az első pasimra, bárkire, aki valaha rajongva beszélt rólam. De az az igazság, hogy könnyű volt beleállni a sztereotípiába.

Zabálnivalóan szőke, középosztálybeli bűbájkislány voltam. A meglehetősen élénk cserfeske kategóriából. Apám kicsi kincse, anyám élő hajasbabája, a nagyszüleim mozgó kiállítási tárgya. Gondolom, imádtam, hogy mindenki cukiskodik velem, mindenki tökéletesnek tart. Aztán a suliban jött a „szeretetreméltó stréber” szerep. Kitűnőnek lenni sosem volt kihívás – újabb adottság, amiről nem tehetek, ám ami mégis a maximum felé terelt mindig. Ha voltak is gondjaim a sulival, az csak érettségi után jött elő az egyetemen, de addigra már megtanultam, hogyan kell kétszer annyit dolgozni valamiért, ami nem is olyan fontos, csak hogy én legyek a legjobb.

A túlzottan megfelelő versenyhelyzet ostora

Az RSG igazi testhezálló baklövés volt. Testhezálló, mert szinte velem együtt született meg olimpiai sportként, a szülők és a lányok rajongtak érte, és baklövés, mert a maximalizmus mentalitását, sőt az „akkor vagy jó, ha tökéletesnek tartanak” axiómát végleg megerősítette bennem. 6 éves koromban már ígéretesnek tartottak. 8 évesen már a 12 évesek között versenyeztem. Nekem akkor a világ egy anyagtalan plazma volt. Én csak edzettem és a túltámogató szüleim, a saját sikeréhes edzőim, a könnyen megnyert pontozóbírák ott kavarogtak köröttem.

A világom elolvadt a saját csillagfényemtől. Aztán 15 évesen jött az első apró bukás: csupán harmadik lettem összetettben, a csapat pedig 14. Bőgtem, és életemben először ezt mondták: „Naaa! Szépen csillog az a bronz is!” Erre nem voltam kíváncsi. Azonnal otthagytam az egészet.

Az örök boldogság nehezéke

Ott voltam én, a magam előtt bukott tornász. Azonnal új területet akartam, ahol arathatok. A tanulás volt az első. Hamar kiderült, hogy kitűnőnek lenni, versenyekre járni, a tanárok kedvenc témáiból jól felkészülni könnyű. Az igazi célba érkezés az volt, mikor rájöttem, hogy ha segítek a többieknek, imádni fognak.

Hamarosan együtt tanultam a fél sulival, és életemben először elkezdtem a magam öröme/sikere helyett másokért hajtani. Persze a rám jellemző tökéletes üzemmódban. És soha korábban nem tapasztalható szeretetet kaptam cserébe. Minden tökéletes volt. Az év diákja voltam kétszer. A frissen alakult DÖK első elnöke. Én mondtam a búcsúszöveget a szalagavatón, a ballagáson. Siker, szeretet – és udvarlók. Minden ujjamra kettő is, akár. Ki ne irigyelt volna? És ugyan ki nem szeretett?

A kötelező életfázisok labirintusa

Mert pasi az kell. A diploma az kell. De kell a szociálisan fontos meló is. Én pedig huszonévesen már tényleg mindenben a legjobb akartam lenni. Valahogy így, szinte törvényszerűen váltam ismert segítő jogtanácsossá, boldog házasságban élő kétgyerekes anyává.

Van nagy és szép házunk, van két praktikus autónk, jólnevelt kutyánk, gondozott gyepünk és eléggé egészséges nemi életünk.

Én magam pedig csupán néhány hónapja mertem felismerni, hogy nem vagyok teljesen boldog. Sőt. Nem történt semmi, csak egyszer, egyetlenegyszer odavágtam a tésztaszűrőt a túlfőtt rövidcsővel. Új időszámítás? Nem biztos. Mindenesetre megváltoztam.

Az árnyalt ligetek szupermasszív gravitációja

Mi lesz a lányaimmal?

Hirtelen észrevettem, hogy túldicsérem őket. „De szép a hajad, milyen szép az arcod.” Nos, ez érdektelen, felesleges beszéd. Én csak tudhattam volna, hogy átok szépnek és okosnak lenni egyszerre. „Olyan ügyesen játszol, te aztán tudsz táncolni.” Ezek pedig felesleges megszólalások, a játék a lényeg és a mozgás, nem az eredmény. Örülök, hogy rájöttem. Másképp beszélgetünk azóta.

Mi lesz a házasságommal?

Hirtelen elkezdtem soha nem színlelni az orgazmust. Előbb egy ideig küzdeni kellett ennek a lelki terheivel. A férjem is a túltökéletesség szobrát kereste magában. De azt hiszem, kialakul lassan.

Mi lesz a karrieremmel?

Lesz, ami lesz. Ebben még mindig eléggé nyíltan büszke lehetek. Fillérekért segítek rászorulókat jogi kérdésekben. Csupán az enyhe kiégés-szindróma maradt, ám ezzel, azt hiszem, majd csak az ötvenes éveimben fogok érdemben szembesülni.

Mi lesz a barátnőimmel, akik szintén amolyan tökéletes életet élnek? Már csak ez a kérdés maradt. Ha ezt is megválaszoltam, minden rendben lesz, ugye?

Ha tényleg teljesíteni kell... Mit egyél vizsgák előtt? Galériánkból kiderül!