Közgazdász diplomát szereztél, végül mégsem a tanult szakmádban helyezkedtél el. Hogyan, milyen felismeréseken és buktatókon keresztül jutottál el a könyvírásig és a párkapcsolati tanácsadásig?

Az írás sosem állt tőlem távol, már tinédzserként is írtam verseket, sőt, még egy színdarabot is – amelynek a történetét később meglepő módon a Twilight Saga-ban láttam viszont - amit a barátnőm a tudtom nélkül küldött be jelentkezésként Geszti Péter tehetséggondozó műsorába, az „Ászba”.

Elég későn érő típus voltam. 18 évesen még fogalmam sem volt mit akarok az élettől, ezért hagytam, hogy sodorjon magával. A 2008-as gazdasági válság aztán mély szakadékba taszított, mindenem elveszett: a házam, a kocsim, a vállalkozásom, a munkám, a vagyonom és a párkapcsolatom is tönkrement. Semmim nem maradt a gyermekemen és a hitemen kívül.

Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy nem lehet véletlen, hogy minden szétesett körülöttem, valamit nagyon nem jól csinálok, és ha nem változtatok, az út, amelyen járok, sehová sem fog vezetni. Persze akkor még nem magamban kerestem a megoldást, hiszen egyszerűbb volt külső okokat, másokat és az életet hibáztatni.

Elkezdtem tanfolyamokra, tréningekre járni és olyan módszereket sajátítottam el, amelyek szó szerint megváltoztatták az életem. Tanulmányaim során világossá vált számomra, hogy a tudattalan (vagy más szóval tudatalatti) sokkal meghatározóbb, mint azt gondolnánk. A kérdéseimre is ott találtam meg a válaszokat: azokat a bevésődéseket, gátakat, gyermekkori mintákat, traumákat, amelyek a jelenben meghatároztak engem, és az életem. Kiderült, hogy az lényegében nem is én voltam, hanem csak a magamra kényszerített és vetített, kívülről érkező projekciók halmaza, amit mások mondtak vagy gondoltak rólam. Ezeket magamra vettem, és abból építettem fel egy valótlan Ént. Amikor ezek tudatos szintre kerültek és kidolgoztam magamból, akkor értettem meg, hogy ki nem vagyok, és ki lehetek, azaz megtaláltam Önmagam.

Amikor rendeződni kezdett az életem, újra a művészet felé fordultam. Ezúttal mandalákat festettem, táncoltam, de mivel nem tudtam ezekkel annyira kifejezni magam, mint a szavakkal, újra írni kezdtem. Ki szerettem volna írni magamból az elmúlt évek nehézségeit, fájdalmait. Szabadulni szerettem volna a felgyülemlett negatív érzésektől, ezért eleinte regényeket írtam, csak úgy, magamnak.

Jó pár megírt és olvasott regény, valamint tanfolyam után érkeztem el oda, hogy mindazt a tudást és tapasztalatot, amit megszereztem, szeretném megosztani másokkal is. Úgy éreztem, hogy ezek a felismerések nagyon sok nőnek segíthetek. Ekkor kezdetem el gondolkodni egy párkapcsolatot segítő könyvön és így született meg végül a „99% Légy az egyetlen!”.

Milyen magánéleti események, férfi-nő kapcsolatok formáltak a mostani önmagaddá?

Sok csalódáson és beteljesületlen szerelmen vagyok túl. Folyamatos keresésben voltam és sokáig minden utamba kerülő férfiról azt hittem, hogy ő lesz az igazi. A gyermekem édesapjával való kapcsolatomban megéltem a poklot, és minden addigi romantikus fantáziám szertefoszlott a párkapcsolatot illetően. Ám amikor kipukkadt az illúzióbuborék, megérkezett a felismerés: „Ha valakiből ennyi rosszat váltok ki, mint a gyermekem édesapjából, az nem lehet csak miatta. Kell, hogy legyen valami más is.” Komoly önvizsgálatba kezdtem, könyveket olvastam, - főleg pszichológia témában, férfiak által írt, férfiakról szóló könyveket - újabb tanfolyamokra mentem el, férfiak tucatjaival beszélgettem, hogy megértsem, mi az én szerepem a történetben.

És ahogy elkezdtem meghallani, amit mondanak, felfedeztem azokat a negatív tulajdonságokat, minőségeket és hitrendszereket, amik megakadályoztak abban, hogy valódi nő lehessek, és beteljesedett párkapcsolatban élhessek.

Melyek voltak a legfőbb felismeréseid?

Négy évesen elvesztettem édesapámat, majd egy olyan nevelőapa került az életembe, aki soha nem tudott a lányának tekinteni. Sajnos tipikus Hamupipőke történetet éltem meg azokban az években.

Kisgyermekként azt hittem, hogy ez természetes, de felnőttként visszatekintve látom, hogy milyen gyermekkori mintákat, traumákat véstem be általa a tudattalanomba.

Most már tudom, hogy mennyire meghatározzák felnőtt személyiségünket, és a párkapcsolataink minőségét a gyermekkorban megtapasztalt minták, viselkedésformák és a szülő-gyermek kapcsolat.

Nekem sok párkapcsolati csalódás kellett hozzá, hogy elinduljak a keresésben, hogy megértsem önmagam, a férfit, az ő működését, és azt, hogy együtt hogyan tudunk jól működni. Ma szerencsére egy olyan férfi van mellettem, akivel kölcsönösen tiszteljük, szeretjük és támogatjuk egymást. Boldog vagyok, hogy egymásra találtunk, és hogy olyan párkapcsolatban élhetek, amilyet mindenkinek tiszta szívvel kívánok.

Mit tartasz a legfontosabb értéknek mind a szakmádban, mind a magánéletedben?

A hosszas önismereti utat követően megtapasztaltam a feltétel nélküli szeretet erejét, és azt, hogy általa minden megváltoztatható. Nem csak a magánéletemben fordulok mindenki felé szeretettel és bizalommal, hanem a munkámban is, mert tudom, hogy mennyire fontos és meghatározó az emberek életében. Nagyon sokan - főleg talán az én generációm- azt tapasztalhattuk gyermekként, hogy a szülői szeretet feltételekhez kötött, mint ahogy annyi minden más is, így a nőiesség, a siker, és a jól működő párkapcsolat. Azonban ha képesek vagyunk magunkat szeretni, akkor bármit elérhetünk, hiszen ki ne tenne meg mindent azért, akit szeret. És ez a valaki, miért ne lehetnénk mi magunk?

Mit gondolsz, milyen egy igazi nő és egy igazi férfi, aki megéli saját nemiségét és a helyén van?

Azt gondolom, hogy a nő és férfi kezdetektől fogva ugyanazon biológiai elv szerint működik, és ez a mai napig változatlan. Nem a nő és a férfi változott, hanem a társadalom, és a társadalmi elvárások, amikhez viszont leginkább a nőknek kellett alkalmazkodniuk és adaptálódniuk.

Ez a változás valahol az ipari forradalom idején kezdődhetett, hiszen akkor tömörültek városokba az emberek, és akkor kezdtek eltűnni az eredeti szerepek és minőségek. Ezeknek a társadalmi torzulásoknak köszönhető, hogy nagyon sok nő kénytelen volt új túlélési stratégiát kialakítani magának, aminek az lett a következménye, hogy bár külsőségekben megmaradt nőnek, minőségeiben és szerepeiben azonban egyre inkább férfivá vált.

A nő és a férfi közötti különbség nem csak fizikai megjelenésben kellene, hogy szembetűnő legyen, hiszen a párkapcsolatok alapjait éppen az ellentétes minőségek és szerepek egymásra gyakorolt hatása teszi teljessé. Nem szeretem azt a kifejezést használni, hogy a nő és a férfi kiegészítik egymást, mert véleményem szerint akkor tud sikeres lenni egy párkapcsolat, ha két, önmagában teljes egységet alkotó individuum találkozik, és társként kapcsolódnak.

Amíg a női szerepek és minőségek az idők során - kényszer hatására - megváltoztak, addig a férfiaké változatlanok maradtak. A férfi megmaradt férfinak, viszont megszűnt a tere, a lehetősége, hogy megmutathassa, megélhesse és felvállalhassa férfiasságát. Mindezt a társadalom, a velük szemben támasztott elvárások - és sajnos azt kell mondanom, hogy még ha nem is tudatosan-, de mi nők is elvettük tőlük, mégpedig úgy, hogy átvállaltuk a feladataikat.

Amikor odébb teszünk egy nehéz dobozt, amikor kicseréljük a villanykörtét, amikor cipeljük a bevásárlószatyrokat, amikor levesszük magunkról a kabátot, sőt, amikor vezetünk, akkor mind a férfi helyett járunk el, hiszen ez lett számunkra a természetes, és fel sem merül bennünk, hogy ez másképp is lehetne, mert ebben szocializálódtunk. Nem azt mondom, hogy ne üljünk többé a volán mögé, és azt sem, hogy repüljünk vissza a múltba, hanem csak azt, hogy vegyük észre, ha valamit átvállaltunk a férfiak helyett, és ha van rá lehetőségünk, akkor találjuk meg a módját, hogy ők végezzék el helyettünk az amúgy saját feladataikat. Ez nem csak nekünk, nőknek előnyös, hanem a férfiak is szívesen megteszik, hiszen érezhetik, hogy van erejük, becsüljük a férfiasságukat, és hasznosak.

Nagy problémának látom, hogy a férfiaknak egyre kevesebb lehetőségük van megélni a férfiasságukat, így teremteni sem tudnak, hiszen a korábbi férfias szakmák, szerepek eltűntek, és helyettük csak a pénz halmozása lett az egyetlen cél.

Úgy gondolom, hogy valóban szükséges, hogy nőként legyenek jogaink, hogy egyenrangúak legyünk a férfiakkal - az egyenrangúság egy alap kiindulópont egy kapcsolatban is-, és hogy legyenek női vezetők, de mi lenne, ha mindezt nőként tennénk? Mi lenne, ha nem küzdenénk és harcolnánk, hanem női minőségeinkkel érnénk célt?

Nagyon gyakran összekeverjük a női büszkeség fogalmát a tartással. A büszkeségünk - erkölcsi felsőbbrendűségünk- az, ami nem engedi, hogy valódi nők legyünk.

Milyennek kellene lennie egy harmonikus párkapcsolatnak?

Úgy gondolom, hogy erre nincs egyetemleges válasz, hiszen egyénenként eltérőek vagyunk, így a kapcsolódásaink is egyediek. Mindenkinek más a fontos, más a prioritás, eltérőek a hozott mintáink, és ezt szükséges figyelembe vennünk és jól összehangolnunk.

Egy ideális és sikeres párkapcsolatot akkor tudunk meghatározni, ha a kapcsolaton belül ismerjük magunkat, és a társunkat is. Önismeret és társismeret nélkül nem tud jól működni a kapcsolat. Ha ismerjük, hogy milyen a másik, tudjuk, hogy kivel van dolgunk, ismerjük a saját és a másik igényeit, akkor lehet ezeket közelíteni és hangolni.

Jó, ha már egy párkapcsolat előtt tudatosan meg tudjuk fogalmazni a saját igényeinket. Érdemes lehet az alábbi stratégiát követni, és őszintének lenni magunkkal: Mit szeretnénk egy párkapcsolattól? Mi a fontos a számomra? Mi az, amiben tudunk kompromisszumot kötni, és mi az, amiben nem? Ismerem a saját pozitív és negatív tulajdonságaimat? Miért vagyok szerethető?

Nézzünk végig a múltunkon, és vizsgáljuk meg azokat a mintákat, amiket gyermekként szüleinktől láttunk: milyen környezetben nőttünk fel, milyen volt a kapcsolatunk a szüleinkkel. Érdemes a múltbeli kapcsolatainkat is elemezni, hogy mi működött és mi nem. Helyén van-e az önbizalmunk és az önértékelésünk? Társat, vagy inkább támaszt keresünk?

Melyek a párkapcsolati problémák leggyakoribb forrásai?

A legtöbb párkapcsolati problémának talán a tisztelet hiánya az alapja. Amikor nézeteltérésünk van, sajnos gyakran elfelejtjük tisztelni a másikat. Pedig ha abban a pillanatban emlékeztetni tudnánk magunkat, hogy mennyire fontos nekünk a másik, és milyen szeretet köt bennünket össze, akkor lehet, hogy már nem is lenne annyira fontos a saját vélt, vagy valós igazunk, vagy az erkölcsi felsőbbrendűségünk, így a vita sem.

Sajnos mindig egyszerűbb a másikat hibáztatni, mint szembenézni saját magunkkal. Ragaszkodunk a saját elképzeléseinkhez, és megfeledkezünk a másik megbecsüléséről. Az érintettség miatt pedig nem tudunk egy másik szemszögből rálátni a problémákra. Mást okolni mindig könnyebb, viszont felismerni azt, hogy mi éppen annyira benne vagyunk, ahhoz kell egyfajta elfogadás - önmagunk elfogadása -, tisztelet, önismeret és talán tudatosság.

Emellett fontos a bizalom, az őszinteség, az intimitás, hogy a megfelelő ok miatt legyünk együtt és reálisak legyenek az elvárásaink és nem utolsósorban megfelelően kommunikáljunk - erről egyébként nagyon sokat írok a 99% Légy az egyetlen! című könyvemben-.

Mi kell még egy harmonikus párkapcsolathoz?

Egy harmonikus párkapcsolatban két egészséges független egyén van jelen, akik tudnak egymásnak teret adni és elfogadják, hogy mindketten folyamatosan változnak. Nélkülözhetetlen az is, hogy képesek legyenek megbocsátani, kedveskedni és legyenek közös rituálék, hasonló szexuális igények, ha pedig arra van szükség, akkor alakítsanak ki praktikus párkapcsolati szabályokat, tudják kezelni a hullámvölgyeket, és legyen humoruk, mert az nem csak sok mindent megold, de gyógyítani is képes.

Jó, ha mindemellett felismerik a saját és a másik szerepeit, minőségeit, különbséget tesznek közöttük, meghagyják a másiknak azt, ami az övé, és hisznek benne, hogy ők is képesek ezekkel élni, és bármit megoldani.

Milyen jelek utalhatnak arra, hogy nem jó úton járunk, nem a megfelelő partner mellett vagyunk?

Amikor már az egymás iránti tisztelet és megbecsülés hiányzik egy kapcsolatból, az elég egyértelmű jel. Ebben az esetben az intimitás és a szexualitás az, ami legelőször eltűnik. Egyre gyakoribbá válnak a veszekedések, egyre kevésbé van igény a másik társaságára, a bizalom pedig végképp elszivárog. Már nem akarunk alkalmazkodni, egyre jobban elhidegülünk egymástól. És amikor az érzelmi szükségletek már nem találkoznak, olyankor tud beférkőzni a kapcsolatba egy harmadik fél is.

Ha nem jó partner van mellettünk, azt onnan is észrevehetjük, hogy nem érezzük jól magunkat a kapcsolatban. Ha nem egyenrangú a kapcsolat, vagy szorongunk, félelmeink vannak, ha valamit kényszernek élünk meg, ha nem érezzük megbecsülve magunkat, ha eltűnik az önbizalmunk, ha nincs balansz az adok-kapok között, akkor feltételezhető, hogy nem jó partner mellett vagyunk. Ennek azonban számos további jele és oka van, amiben megint csak közreműködnek azok a családi minták, gyermekkori traumák, sérülések, szülőkkel való kapcsolat, a ránk ható környezet, amik befolyásolják a párválasztásunkat.

10 dolog, amely nem fér bele a párkapcsolat fogalmába. Ha ezeket tapasztalod, kérj segítséget!