Mi az a szülőhibáztatás? Mióta lett szinte divat a felmenőinket okolni önmagunkért, akár élethosszig? A jelenségről Takácsy Márta csoportanalitikus pszichoterapeutával, a Mamakör társalapítójával, a Mamakör Alapítvány kuratóriumi tagjával beszélgettünk.

Meddig jogos a saját szüleinket hibáztatni, és honnan válik károssá?

A pszichológiai gondolkodás elterjedésének – számos előnye mellett – vannak olyan félreértelmezései, amelyek elterjedtek a köztudatban és kialakították ezt a gondolatmenetet, hogy a szülőt lehet hibáztatni mindenért. „A környezet, ahol nevelkedtünk, ahogyan a szüleink bántak velünk, mind hatással vannak későbbi életünkre, arra, hogyan gondolkodunk a világról, mit várunk másoktól, és mit gondolunk magunkról" – magyarázza Márta. „Míg a gyermekek fejlődéséért a szüleik a felelősek, felnőtt korra ezek a viszonyok megváltoznak: lehetőségünk nyílik feldolgozni a minket ért korai élményeket, rendelkezünk saját megküzdésekkel, és az önálló élet kialakításának lehetőségével. A hibáztatásban ott az érzés, hogy haragszom a szüleimre, mert valahogyan bántak velem. A harag a saját érzésem, s mint ilyen, mindig jogos, fontos vele foglalkozni, keresni a forrását, a feloldási lehetőségeit. Ez sokáig eltarthat, sőt, vannak fázisai, különböző életszakaszokban más-más formákban találkozhatunk újra a régi érzésekkel, neheztelésekkel.”

A hibáztatásban tehát felismerjük a másik – jelen esetben a szülő – hatását az életünkre, és bizonyos mértékig át is adjuk a kontrollt. Ettől az érzéstől tehetetlenné válunk, nő bennünk a kiszolgáltatottság érzése, úgy érezzük, a szüleink tehetnek arról, hogyan érezzük magunkat, mi történik velünk, és ezek egyre fokozzák azt az érzést, hogy nekünk nincs befolyásunk a saját életünkre. Ez a belső, kevésbé tudatos üzenet is ott van a jogos fájdalmak és a jogos harag mellett, amivel sajnos megfosztjuk magunkat a saját erőnk átélésétől, hiszen a tehetetlenség az egyik legjelentősebb stresszforrás. Az emelkedett stressz-szint pedig, mint tudjuk, a mentális és a fizikai egészségünket is rombolja.

Gyerekkor, felnőttkor

Gyermekkorban a szülő és a gyermek között szükségszerűen egyenlőtlenek az erőviszonyok. A kicsi érzelmileg, fizikailag és gazdaságilag is ki van szolgáltatva a szüleinek, nyilván nem függetlenedhet tőlük, így ebben az időszakban a szülők birtokában vannak azok az eszközök, amikkel biztosíthatják gyerekük egészséges fejlődését. „Az idő múlásával ez az arány azonban fokozatosan kiegyenlítődik" – mondja Takácsy. „Felnőttkorra már nem lesz ilyen erőkülönbség, még akkor sem, ha belső élményként esetleg továbbra is megmarad a kiszolgáltatottság érzése. Ha a szülő-gyerek kapcsolatot traumatikus események törik meg, akkor az önálló élet kialakítása sok területen megnehezedik, és ilyenkor a felelősségvállalás is problematikus. A bántalmazás, az érzelmi elhanyagolás, a szülők függősége, mentális betegsége, korai halála küzdelmes életúthoz vezethet, és vannak olyan sebek, amelyek nem gyógyulnak heg nélkül.”

Hogyan kerülhetjük el szülőként, hogy később komoly szemrehányásokat kapjunk?

Az egymásra hangolódás nagyon fontos eleme a biztonságos kapcsolódás kialakulásának, egészen csecsemőkortól kezdve. „Ez nem azt jelenti, hogy gyerekünk minden igényét ki kell elégíteni, sőt. Kutatások bizonyítják, hogy a világról, a kapcsolatokról alakuló képünket az formálja biztonságossá, amikor gyerekként megtapasztaljuk, hogy létezik olyan, hogy nem értenek meg bennünket, de az emiatt érzett fájdalmunk enyhül, ha a szülőnk érzékeli a félreértést és megpróbálja azt helyrehozni. Ilyen ugyanis az elég jó szülő.”

Nem kell tehát tökéletesnek lennünk, megengedhetjük magunknak a tévedést, csak mindig törekedjünk a jó kapcsolat helyreállítására. Nemcsak a gyermek szükségleteinek figyelemmel kísérése és igényeinek kielégítése fontos, hanem az is, mi hogyan adunk hangot a saját vágyainknak és szükségleteinknek. Így egyfajta mintát kínálunk, amit a gyerek követhet akár, de teheti az ellenkezőjét is, ideális esetben pedig a meglévő mintákból saját világképet alakít ki.

Mi történik, ha a felnőtt gyerek mégis beolvas nekünk?

„Nagyon nehéz egy számunkra fontos ember szemrehányásait hallgatni, de próbáljunk meg a végére járni, akkor is, ha túlzásnak érezzük, és akkor is, ha nem. Attól nem kell tartanunk, hogy elrontjuk a köztünk lévő viszonyt: az már elromlott, hisz kölcsönösen rossz érzésekkel küszködünk. A tisztázási szándék viszont ebből az ördögi körből segíthet kilépni.”

Lehetséges, hogy a beszélgetések hatására átmenetileg fokozódik köztünk a feszültség, de átsegít minket az, hogy törekszünk a jóra. A viták, a konfliktusok közös feloldása sokkal erősebbé teheti a kapcsolatot, növeli a bizalom és a biztonság érzését. „A kíváncsiság is sokat segít a belső feszültségek csökkentésében: például elgondolkodhatunk azon, mitől ilyen nehéz velünk a felnőtt gyerekünknek, mi fáj neki ennyire, illetve nekünk miért komplikált vele együtt éreznünk. A kíváncsiság abban is segít, hogy nem feltétlenül felelőst vagy magyarázatot keresünk, hanem mindenki igyekszik magához ragadni a saját felelősségét, miközben nem veszi át a másét és nem is utasítja el a sajátját.”

Ne rémüljünk tehát túlságosan meg felnőtt gyerekeink kritikájától! Ha a hibáztatások beszélgetésekké alakulnak, mindaz, ami kezdetben olyan ijesztő, esetleg túlzásnak tűnik, később értékes ajándékká válhat.

A Mamakör is többek között erről, azaz az „elég jó” szülőségről szól. „Amikor útjára indítottuk, olyan csoportokat akartunk létrehozni az anyáknak, ahol ezt az »elég jó anyaságot« megélhetik." – meséli Márta. „A cél az, hogy minél hamarabb felszabadulhassanak, és megtapasztalhassák saját anya-baba kapcsolatuk egyediségét, és mindenekelőtt elfogadhatóságát.”

Milyenek azok a sztárszülők, akik tényleg semmit nem tiltanak a gyerekeiknek? Galériánkból megtudhatod!