Borítókép: Anyának szar voltam, nagymama lehetnék jobb - ha hagyná a lányom Forrás: Getty Images (Thanasis Zovoilis)

Anyának szar voltam, nagymama lehetnék jobb - ha hagyná a lányom

Katalin nem volt a legjobb anyuka, tudja, látja, bánja. Most, hogy ötszörös nagymama, szeretne javítani, de a lánya nem hagyja.

A nyolcvanas évek elején lettem édesanya, két gyermeknek adtam életet. Budapest egyik központi kerületében éltünk, közel a Városligethez. A lehetőségeinkhez képest mindent megadtunk nekik: a kerület legjobb iskoláiba járattuk őket, amiket kitűnő osztályzatokkal végeztek el, különórákat vehettek, sportolhattak. Persze szabályok voltak, de csak az ő érdekükben.

A fiam három, a lányom két unokával ajándékozott meg minket az elmúlt években. Öt hat éven aluli poronty fogja idén már körbe szaladgálni a karácsonyfát. Remélem.

Remélem csak, hiszen mióta a lányom is édesanya, megromlott a viszonyunk. Igyekeztem hagyni, hogy saját maga tapasztalja ki a gyermekgondozást, gyermeknevelés rögös útját, de az anyai szeretet, a segítőkészség miatt néha talán többet járt a szám, mint kellett volna.

A mi időnkben máshogy mentek a dolgok. Nem volt ekkora szabadságuk a gyerekeknek. A nem az nem volt, és egy nevelő szándékú fenékre csapás vagy kobakra lecsavart barack nem számított szentségtörésnek. Nem is voltak abban az időben annyira szemtelenek a gyerekek. Próbáltam ezeket a nézeteimet Annácskámmal is megosztani, mikor nagyon érdekes gyerekkori élményét osztotta meg velem.

Úgy 6-7 éves lehetett, mikor az egyik szomszédasszonnyal a nevelés fontosságáról beszélgettünk. A lányom fülelt, sündörgött körülöttünk, hiába mondtam neki, hogy foglalja el magát, nem kölyök téma megy az asztalnál. Azt mondja akkor aláztam meg életében először más előtt.

Büszke voltam arra, hogy szigorúan nevelem a gyerekeimet és ennek hangot is adtam.

Alá- fölérendeltségi viszonyban éltünk, hangoztatja mostanában. Több szituációban nem érezte, hogy szeretve van. Másként szeretné az anyaságát vinni, mint amilyen példa volt előtte.

Rosszul esett. Napokig nem hívtam, nem mentem feléjük, de aztán csak hiányozni kezdtek az unokáim. Szerettem volna ölbe venni őket, babusgatni, diafilmet olvasni nekik, sült almát készíteni.

Ettől a veszekedésünktől kezdve azonban Anna nem hagyja, hogy minőségi nagymama legyek. Bármikor próbálok egyedül lenni az unokákkal mindig úgy alakítja a dolgokat, hogy ő is a közelben legyen, mintha figyelné, hogy mikor emelem fel a hangom, vagy csapok a kezükre. Pedig az idők változnak, az unokákhoz meg egyébként is máshogy viszonyul az ember. Sokkal engedékenyebb vagyok, lennék, hiszen majd a szüleik nevelik őket.

De a régi emlékek miatt erre esélyem sincs, mert a lányom nem hagyja. Hiába próbálok javítani, a múlt árnyai miatt ez korántsem egyszerű. De próbálkozok, hiszen ahogy én, a lányom is változik majd egyszer. Legalábbis remélem.

Nézd meg a galériánkat is! Igaz történetek.