Veled is ez történhet, ha nem igazgatod tudatosan az életedet. Ami velem. Csak hogy tudd, kedves fiatal barátom, Horatius bölcs ember volt, és szép-szép az a carpe diem, de azért megvan az ára, ha nem ismered a határait.

És az érzést, amikor erre utólag ráébredsz, nem kívánom senkinek.

A reveláció nyilván nem egyik napról a másikra következett be. Volt egy konkrét, leírható folyamat, csak épp az a bökkenő, hogy nem ástam le a mélyére, még úgy sem, hogy évekig jártam pszichológushoz. Egyszerűen hagytam, hogy a dolgok megessenek velem, mint egy kiszolgáltatott tárggyal. Lehet, hogy túl szigorú vagyok magamhoz azok után, hogy évekig annyira engedékeny voltam, nem tudom… Megpróbálom elmondani, hogyan történt.

27 éves koromig lazán vettem az életet, annyira, hogy átestem egy terhességmegszakításon is. Nem részletezem, a férfi, akitől teherbe estem, nem volt egy családapa-típus, finoman fogalmazva. Rólam se szívesen mintázták volna meg a megveszekedett anyatigris szobrát. Jó, jó, gondoltam akkortájt, egyszer talán majd lesz gyerekem, de nem most, és ha esetleg mégis máshogy alakul, hát az se tragédia. Az abortusz komplikációk nélkül lezajlott, az orvos rendes volt, a családom is megértette, lelkileg sem terhelt agyon az eset. Nemsokára szakítottam a párommal – neki egyébként el se mondtam, milyen műtéten estem át. Még erre sem tartottam érdemesnek, és ez talán hiba volt. Elmaradt a gyászfolyamat, csak a megkönnyebbülést éreztem. Mindig is jellemző volt rám, hogy igyekszem könnyen és gyorsan megszabadulni a terhektől.

Teltek-múltak az évek. Sokáig szingli voltam, élveztem az egyedüllétet, buliztam, pasiztam, aztán lett egy élettársam 34 éves koromban. Ő sem volt apatípus, és én sem vágytam még teljes szívből egy gyerekre. Épp elég volt a súlyos depressziós partneremet ápolni, aki egy év múlva annyira kikészült, hogy a pszichiátrián kötött ki. Az anyja ápolta tovább, többé nem találkoztunk. Itt is csak a megkönnyebbülést voltam hajlandó befogadni. Valaki átvette tőlem a nehézségeket, tehát minden rendben van.

A saját jövőmet illetően azonban tartottam egy önvizsgálatot. Feltettem a kérdést: miért választok én mindig ilyen problémás embereket, akikkel szóba se kerülhet a családtervezés? Mivel nem tudtam rá a választ, végre hoztam egy okos döntést, és elmentem pszichoterápiára. Mikor a kezelés véget ért, már nagyjából tudtam, mit szeretnék valójában. Stabilitást. Házasságot. És gyereket.

37 voltam akkor. Határvonalon balanszíroztam. Ugyanakkor hittem az őrangyalok létezésében, és egy percig nem kételkedtem abban, hogy lesz gyerekem. Tudtam persze, hogy nem árt sietni, főleg mert egyelőre férfianyagom sem volt hozzá. Mivel nagyjából rendbe jöttem önmagammal, nemsokára rám talált a szerelem, és végre nem egy méltatlan figura képében érkezett. Bálinttal egy év múlva összeházasodtunk, és 38 éves koromban belevágtunk a babaprojektbe.

Nem értettem, miért nem sikerül. Még mindig annyira bizakodó voltam. Egy év hasztalan próbálkozás után elmentünk orvoshoz, és kiderült, hogy természetes úton nekünk soha nem fog összejönni. Megpróbálkoztunk az inszeminációval, aztán a lombikkal. Nem sikerült. Ahogy a második lombik sem.

Érdekes, akkor még mindig bíztam abban, hogy sikerülhet. Sőt, igazából a kudarcot nem tudtam elképzelni. És közben szépen lassan elmúltam negyven, aztán negyvenegy, és negyvenkettő. A negyvenegyedik szülinapomon éreztem először, hogy valamilyen ismeretlen erő hazavágott. Olyan fáradt voltam, mint egy ló, alig bírtam felkelni az ágyból. A barátainkkal közös borozást is lefújtuk. És ahogy ott hevertem a párnák között, életemben először belém állt a félsz: mi van, ha ez az egész nem jön össze?

Tudom, naiv voltam, hogy korábban annyira hittem benne. Nem is tudom, honnan merítettem azt a csomó felesleges, kincstári optimizmust. Mert újabb egy év múlva a harmadik lombik sem sikerült, és akkor már zokogva jöttem ki a fürdőszobából. Abba se hagytam a sírást három napig.

Az a három nap megvilágító erejű volt. Mintha villám csapott volna belém. Kristálytisztán láttam a jövőt, mintha Lucifer mutatta volna meg Az ember tragédiájából. Én már soha nem fekszem szülőszobában és nem leszek nyakig sáros a homokozóban. Nem lököm a hintát a játszótéren, hadd visítson minél jobban az a gyerek. Nem tanácskozok az óvó nénikkel, a tanítókkal, nem mondok senkinek olyan közhelyeket, hogy írd meg a leckéd, rakd rendbe a szobád, mosd meg a fogad. Ha megöregszem, nem lovagoltatom fájós térdemen az unokákat, és a halálos ágyamon biztosan nem a középkorú gyerekem fogja majd a kezemet.

Azóta nem menekülhetek el afféle gyilkos gondolatok elől, hogy ha 27 évesen nem döntök úgy, hogy abortuszra megyek, már lenne egy nagy gyerekem. Ha nem bulizással töltöm a fiatalkoromat, már lenne egy nagy gyerekem. Ha tudatosabban élek, tervezek, előre nézek, már lenne egy nagy gyerekem. Borzalmas önmagammal időt tölteni, mintha titkos kór gyötörne, ami rövid időn belül elemészt.

Számomra vége. Egy életszakasz végleg lezárult, és tulajdonképpen nem vezetett sehova. Még ki kell találnom, hogyan tesszük Bálinttal tartalmassá a hátralévő éveket, egyelőre azonban csak a jeges borzalom szorítja össze a szívemet.

Ez van, ha az ember túl későn eszmél.

Milyen kéthónapos gyerek mellett teherbe esni? A galériából megtudhatod.