Ültem az anyósom mögött a kocsiban és döbbenten hallgattam, amint azt hajtogatja magabiztosan, hogy a lehető legrövidebb utat választotta. Mindannyian tudtuk, hogy rossz helyen fordult le. Hirtelen kezdtem megérteni, hogy a feleségemnek, Editnek, aki a legcsinosabb nő a világon, és aki egy kutatóintézet munkatársa, miért nincs önbizalma.

Anyósom tévedhetetlen. Az ő sült csirkéje akkor is isteni, ha odaégett. Politikai kérdésekben nem tűr ellentmondást a vasárnapi ebédnél. Megsértődik, ha nem fogadjuk el a pénzt, amit autóvásárlásra akar kölcsönadni, ha viszont elfogadjuk, később egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy emlékeztessen a nagylelkűségére.

Malacka

Mindezt Péter meséli, aki a családban először ismerte fel, hogy anyósa narcisztikus. Edit először megrémült a diagnózistól, de amint utánaolvasott a témának, egy kiadós sírás után kicsit megnyugodott: legalább van neve annak, amitől egész gyerekkorában olyan rosszul érezte magát.

„A narcizmus, mint a személyiségzavarok általában, egy skálán mozog – mondja Süle Judit pszichológus. – Egyik végpontján az egészséges önértékelés áll. Hiszel magadban és abban, amit csinálsz, tisztában vagy az értékeiddel, reális az önképed. Együtt tudsz érezni másokkal. Nem tör össze, ha kritizálnak, képes vagy elismerni, ha hibázol, de meg tudod védeni magad, ha bántanak.”

Edit édesanyjánál ennél többről, súlyos narcisztikus személyiségzavarról van szó. Ez nem betegség, inkább bizonyos személyiségjegyek szövedéke, de alapvetőn meghatározza a viselkedést. A narcisztikus ember a végletekig el van foglalva magával, túlságosan felértékeli önmagát. A dicséret és a csodálat hajtja előre, mélyen sérti bármilyen kritika vagy nem egyértelműen pozitív visszajelzés: ez haragot, akár dühkitörést válthat ki belőle. Arra vágyik, hogy mindig ő legyen a figyelem középpontjában. Magát különlegesnek tekinti és hajlamos úgy érezni, hogy a környezetétől nem kapja meg az őt megillető tiszteletet, megbecsülést. Ezt gyakran azzal magyarázza, hogy a többiek ostobák, azért nem képesek értékelni őt. A narcisztikus ember önző. Többnyire csak az érdekli, ami róla szól. Nincs energiája arra, hogy a másik ember igényeit is figyelembe vegye.

„Jól emlékszem az egyetemi gólyabálra, az első bálomra – meséli Edit. – Egy héttel előtte anyámmal elmentünk ruhát venni. Kinéztem egy gyönyörű, letisztult szabású, bordó organzaruhát, de ő lecsapott egy pink, csupa fodor, habos-babos »csodára«, és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy ezt kell megvenni, hiszen annyira jól áll. Egy pillanatra el is hittem, mert jól éreztem magam attól, hogy anyám elégedett. Az otthoni tükörben azonban már malackának láttam magam abban a ruhában, és az udvarlóm arcán is ez suhant át, amikor a bál előtt értem jött.”

Torz tükör

Miért van ez?

Edit tulajdonképpen torz tükör előtt nőtt fel. Az anyjának semmi nem volt elég jó, amit csinált, egyik szerelme sem tetszett neki, soha nem dicsérte meg a kitűnő bizonyítványért, lépten-nyomon megjegyzést tett a „piszkafa lábára”, és folyton felhánytorgatta, hogy nem olyan a viszonyuk, amilyenről egy lányos anya álmodik. Mindig ő akart jobban kinézni, túlöltözte Editet, beleolvasott a naplójába és a legváratlanabb pillanatokban visszaélt a bizalmas információkkal.

Editben akkoriban persze nem tudatosult, hogy az anyjával valami baj van, csak azt érezte, hogy retteg a neheztelő sóhajoktól, a bosszús szemöldökráncolásoktól, és minden erejével igyekszik ezeket elkerülni. Megtanult lábujjhegyen járni ezen az érzelmi aknamezőn, megpróbálta nem kiváltani anyja rosszallását, haragját, végső soron szeretetmegvonását. Nem csoda, hogy bizonytalan, alacsony önértékelésű felnőtt vált belőle, aki mások visszajelzéseitől függ.

Felnőni egy új szerephez

„Azt szoktuk mondani, hogy a terápiára a szenvedés hozza el az embereket – mondja a pszichológus. – Narcisztikus személy esetében nem az illetőt, hanem a környezete tagjait hozza el a rendelőbe a szenvedés.”

Edit Péter biztatására vágott bele a terápiába – nem is azért, hogy az anyját vagy a vele való viszonyát megváltoztassa, hanem azért, hogy magát megmentse. Zokogott, amikor rádöbbent, hogy narcisztikus anya mellett nőtt fel, aki bizonyos értelemben ellopta tőle a normális gyerekkort. „A narcisztikus személyt felesleges szembesíteni azzal, hogy felismertük a személyiségzavarát – folytatja Süle Judit. – Egyrészt olyan vastag réteggel fedi el legbelső gyengeségét, hogy arra már ő maga sem lát rá. Soha nem fogja belátni, hogy narcisztikus, mert ezzel azt kellene beismernie, amit minden erejével hárít: hogy valahol mélyen nagy semminek érzi magát. Másrészt felnőttkorban már nem illik ujjal mutogatni a szüleinkre, hogy mit rontottak el, hiszen azt nyújtották nekünk, amire képesek voltak. Érdemes inkább a saját személyiségfejlődésünkkel foglalkozni, mert ez immár a mi felelősségünk.”

Editnek van esélye arra, hogy levetkőzze a rossz beidegződéseket. A terapeutája arra biztatja, hogy figyelje és elemezze a környezetéből érkező reakciókat. Biztos, hogy más is olyan értéktelennek látja, mint ő saját magát? Tudatosuljon benne, ha egy kísérlet jól sikerült a munkahelyén, vegye észre az elismerő pillantásokat. Ezekből a visszajelzésekből apránként felépíthet egy új, reális énképet. Érdemes megfigyelni a saját reakcióit. Fel kellene ismernie, amikor egy-egy helyzetben mások szükségleteinek megfelelően cselekszik ahelyett, hogy a saját érdekeit képviselné. A jelennel kell foglalkoznia, a házasságában is felnőnie az egyenrangú társ szerepéhez, a gyereknevelésben pedig nem megismételnie az anyja hibáit.

Ismétlés?

A narcisztikus szülő gyermeke ugyanis maga is könnyen válik narcisztikussá, hiszen – hála a szülőnek – ugyanazzal a belső bizonytalansággal küzd, mint ő. Edit a múltkor egy boltban döbbenten hallotta a saját hangját, amint ráförmed ötéves kislányára, aki sírva fakadt, mert nem kapott csokit. Felcsattant: „Most nincs időm ilyen marhaságokra! Miért mindig akkor hisztizel, amikor amúgy is ideges vagyok? Te aztán tudod, hogy kell tönkretenni a napomat!” Hirtelen ráébredt, hogy úgy viselkedett, ahogy annak idején az anyja ővele. Reakciója a saját és nem a gyerek érzéseiről szólt. Goromba volt vele, megalázta őt mások előtt. Mindez egy perc alatt átfutott benne, majd leguggolt a kislányához, és bocsánatot kért tőle – amit az anyja soha nem tett meg. Az első lépés ahhoz, hogy megtörje az ördögi kört.