Nehéz megfogalmazni, mitől érzem olyan nyomasztónak a gyerekkoromat. Egyetlen gyerek vagyok. Anyám örök optimista, rengeteget foglalkozott velem, fáradhatatlanul szervezte az óvodás bulikat, nyüzsgött a szülői munkaközösségben és bejárta Bécs szalonjait a szalagavatóm előtt. Apu mellette teljesen a háttérbe szorult. Hazahozta ugyan a pénzt és tett-vett a ház körül, de alig szólt hozzánk, fokozatosan kialakított magának egy békés, független életet. Nem veszekedtek, apu szerényen mosolyog a családi fotókon, de egyszerűen nem volt jelen.

Én nem akarok beleszólni, de...

Tanultam, diplomáztam, marketinges lettem. Huszonnégy évesen ismertem meg Tibort. Amikor komolyabbra fordult a kettőnk dolga, anyu nekilátott felderíteni, hogy Tibor elég jó-e nekem, boldog leszek-e vele. Jöttek az „én nem akarok beleszólni, de” kezdetű mondatok, és az ilyenekkel mintha a kapcsolatunk kudarcát jósolta volna. Eleinte kedvesen kérdezgette, próbálta irányítani őt is, később levegőnek nézte. Tibor is udvarias volt, de egy idő után észrevettem, hogy csak türtőzteti magát. Amikor az építkezésünk idején anyu a törtfehér padlólap mellett kardoskodott, Tibor némán felállt, kiment a szobából, elautózott a nagykerbe, és egyszerűen megvette a terrakottát. Sokat sírtam akkoriban, hogy miért ilyen kemény anyuval, de ma már örülök, hogy nem hódolt be neki. Azt hiszem, nem is mentem volna hozzá, ha nem akarja ennyire ezt a házasságot. De azért az esküvőn is anyu gyanakvó szavai kattogtak a fejemben.

Eredetileg úgy volt, hogy vidékre költözünk, mert Tiborra jó állás várt Székesfehérváron, de elvetettük a tervet, mert én elképzelhetetlennek tartottam, hogy távol legyek anyutól. Vagy épp anyu találta elképzelhetetlennek? Tibor azóta hetente két napra lemegy Fehérvárra, anyu olyankor mindig itt alszik. Egy régi házat vettünk meg kétutcányira a szüleimtől, anyu segített a vételben és a felújításban, pénzt is adott, mindent elintézett, kézben tartotta a munkásokat.

Anyu nélkül képtelen vagyok dönteni?

Amikor a lányom megszületett, anyám új lendületet kapott. Csillogó szemmel mesélt mindenkinek az unokáról, de ugyanazzal a lendülettel a gátsebemről is. Hirtelen rengeteg látogatónk lett, azzal a felkiáltással, hogy „nem zárkózhatsz be, mert depressziós leszel”. Ismeretlenek hoztak ajándékba bébikompot és műanyag állatkertet.

Anyu munkába menet és hazafelé is beugrik, hogy minden rendben van-e, vagy vásárol nekünk ezt-azt. Tulajdonképpen nagyon kedves. Tulajdonképpen... Ruhákat vesz a lányomnak, „száz százalék pamut, akciós volt”, engem meg a hideg lel ki a micimackós dizájntól. Meghívtam vacsorázni az én drága anyukámat, pikáns menüt főztem, ő viszont nagy lábasokat varázsolt elő a csomagtartójából és hosszan részletezte, milyen bonyolult kacsát sütni.
Mindig úgy érzem, hogy egyedül képtelen volnék dönteni, elintézni valamit, mert anyu gyorsabban, olcsóbban megoldja. Folyamatosan szervezi a teendőket. Mikor cseréljük már le a kerítést? És minek nekünk kutya? Soha nem kérdezte meg valódi érdeklődéssel, hogy mi van velünk. Helyette tanácsot adott, valójában megkérdőjelezte a választásaimat. Aggódott, hogy miért szoptatok olyan sokáig, miért járok biciklin, miért nem veszünk nekem is inkább autót.

Pszichoszomatikus tünetek

Nem értettem, mi bajom. Folyton fájt a torkom, egy idő után alig tudtam beszélni. Kivizsgálásról kivizsgálásra jártam, persze anyu is velem tartott. Az immunológus semmilyen szervi okot nem talált, de pszichológushoz küldött, aki szerint a nem múló torokfájás a kimondatlan, kimondhatatlan szavak pszichoszomatikus tünete lehet. Az intenzív terápián fél év alatt ízekre szedtük a jelent és a gyerekkoromat. Borzalmas volt rájönni, hogy a házasságom is veszélyben van, hiszen eddig csak Tibor birkatürelmének köszönhettük a békés látszatot. Kimondtam végre, ordítva, sírva, hogy anyu rám telepedett, és én haragszom rá. Nem kérek a segítségéből, a lendületéből, a saját életemet akarom élni. És apura talán még jobban haragszom, hogy olyan hamar kiszállt. Csodálatos volt, hogy a terapeuta csak beszéltetett és várt, sosem sugallt semmit – minderre magam jöhettem rá.

Akinek csak meséltem friss felismeréseimről, mind megkérdezte: hol lennék én anyu nélkül? Hálás lehetnék neki. Az ő szüleik sokkal gázosabbak. Én csak azt szeretném, hogy anyu ne tudjon többé rossz érzést kelteni bennem. Magam is anya vagyok, és ma már világosan látom: egy gyereknek alanyi joga, hogy bízzanak benne és ne akarják harmincéves korában móresre tanítani a szeretet nevében. A bűntudattengerből nagy sokára az az érzés bukkant elő, hogy anyu ahelyett, hogy büszke lett volna rám, elvette a saját életemet, önállótlanná tett, aztán kritizált. És hozzá ez a tébolyító „én csak segíteni szeretnék, hogy boldog légy...” Nagyon boldog lettem volna a férjemmel alakuló életemben nélküle is. Jó lett volna, ha megtanulom, hogyan kell a nevünkre íratni a gázórát, vagy hol kapni szép gyerekbútort.

Van kiút?

Amikor épp nem vagyok dühös, azon rágódom, hogy velem van a baj. Én lennék ilyen tüskés, hogy nekem semmi sem jó, és egy ideje folyton összeszólalkozom anyuval? Miért viselkedem úgy, mint egy dacos kamasz, miért ajándékozom el rögtön a száz százalék pamut ruhákat, miért nem kérek a segítségéből?
Néhány hete megkértem anyut, hetente csak egyszer jöjjön. Borzalmas jelenet következett, sírt a telefonban, napokig nem jelentkezett, aztán úgy tett, mintha mi sem történt volna, jött vidáman. Próbáltam vele beszélni, de úgy tesz, mintha nem hallaná, leint. Azt mondja, nagy szerencsém van, hogy ilyen anya jutott nekem, az ő szülei egyáltalán nem segítettek, mindent egyedül kellett kiharcolnia, én nem is tudhatom, milyen az. Ott folytatja, ahol abbahagyta, egyszerűen nem képes kiszállni a szerepéből.

Mostanában azon gondolkodom, hogy egy időre teljesen megszakítom vele a kapcsolatot. Még minden alakulóban van, tele vagyok ellentmondásos érzésekkel, de már tudom, hogy a saját életemet kell élnem. Rengeteget beszélgettünk minderről Tiborral is, és iszonyúan megkönnyebbültünk. Olyan, mintha egy rossz álomból ébredtem volna.

Lejegyezte: Rumbold Éva. Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.