Ez a cikk az Éva Magazin 2013-as 11. lapszámában jelent meg először „Hé, ez csak munka" címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

A nyár legforróbb napján a legnagyobb dugóban várakoztam: az ország egyik fele épp a Balatonra tartott, a másik fele már boldogan a vízben lubickolt, a velem együtt utazók is már mind a nyaralásra koncentráltak, engem kivéve. A bejövő posta fiókomat ellenőrizgettem az okostelefonomon, amíg az egyik gyerek utastárs el nem kérte, hogy játszhasson rajta. A táskámban lapuló tabletre megpróbáltam ügyet sem vetni: ha ez sikerül, nyugodtan és boldogan napozhatom és borozhatom a nyaralás alatt, ha viszont nem, és előkerül az a fránya gép, biztos, hogy végig cikkeket írok és leveleket fogalmazgatok majd.

HÁBORGÓ LELKIISMERET

Bűntudat. Vörös fonalként húzódik végig az életemen, ahányszor eszembe jutnak a gyerekek, a barátok vagy a betartandó határidők. Egy francia magazinban találtam egy kutatást a bűntudatos személyiségekről. Hat fontos típust különböztettek meg: a dolgozó anya, az elvált apa, a munkanélküli, a nagyevő, a felnőtt ember, aki szüleit idősek otthonába dugta, és a kisiklott életű elsőszülött gyerek. Szerencsére én sem munkanélküli nem vagyok, sem kényszeres zabáló, ám van két lányom, mellettük persze dolgozom, meg elvált is vagyok, így nálam dupla az esélye az önvádnak és a lelkiismeretfurdalásnak. A lányaim ma már felnőttek, kevésbé van szükségük rám, de ami időt az elmúlt húsz évben szégyenre, sajnálatra és siránkozásra pazaroltam, az nem semmi! Még felsorolni is sok lenne, hogy mi minden okozott bűntudatot. Például mindig sietnünk kellett, mindig késtünk az iskolából, túl későn hoztam el őket a barátnőiktől, és ritka volt az a szombat délelőtt, amikor süteményt tudtam sütni velük, nem pedig megbeszélésen vagy üzleti reggelin kuksoltam. Egy hosszú munkanap után rosszkedvűen és fáradtan vonszoltam magam, és gyakran átpasszoltam a lányaimat az apjukhoz, hogy zavartalanul tudjak dolgozni. Nemrég megkérdeztem őket, mit szóltak hozzá, hogy örökké panaszkodott, kapkodott, rohant az anyjuk. „Belefért – mondta a kisebbik. – Tudtuk, hogy örök stresszben tart a munkád és folyton azon jár a fejed. Tudtuk, hogy a történeteinknek csak a felét hallod meg. Soha nem siettél értünk, és még nagyobb korunkban is korán ágyba küldtél minket, hogy jusson időd még vázlatokat írogatni másnapra.” Jaj istenem, tényleg ezt tettem velük? És akkor eszembe jut egy nyolcéves kislány, aki azért sír, mert az anyja korán lefektette, meg a szomszéd néni, aki nyugtató szavakat duruzsol: „A mamád fáradt, neki is szüksége van pihenésre.” Anyám vajon érzett valaha bűntudatot? El sem tudom róla képzelni. A dolgozó anyákat viszont gyakran gyötri a lelkiismeret, elsősorban a gyerekek miatt, mégis mindig mindenben többet és jobbat akarnak elérni. Mire való volt az a sok stressz, amitől szenvedtem? Mit akartam bizonyítani? Miért csinálják ezt a nők? Miért tudják a fér ak jobban elválasztani a munkát és a magánszférát?

NEM DŐL ÖSSZE A VILÁG!

A fent részletezett jelenségről kifaggattam Tót Katalin Ágnes pszichológust, aki azt állítja: a bűntudatnak ez esetben semmi köze a bűnhöz. Szerinte a bűntudat már gyermekkorban beépül az emberbe, ennek pedig az a következménye, hogy már akkor is bűntudatot érzünk, ha valamit nem tudunk tökéletesen vagy eléggé jól megcsinálni. „Azt hiszed, összedől a világ, ha egy pillanatra meginogsz. Engedd el egyszer magad és meglátod, nem következik be az apokalipszis, nem szakad le az ég, a munkaproblémáid pedig – láss csodát – gyakran maguktól is megoldódnak. A nők mindenért felelősebbnek érzik magukat, mint a férfiak” – mondja a szakértő. Ez állítólag evolúciós szempontból is meghatározott. A nők több feladat elvégzésére szocializálódtak, mint a férfiak – ők figyelnek a gyerekekre, főzik az ebédet, ápolják a beteg szomszédot. És aki felelősnek érzi magát, annak egyben bűntudata is van, amiért nem tud tökéletesen megfelelni minden követelménynek. A mai dolgozó nő – mondja a pszichológus – azt hiszi, hogy a gyerekei húzzák a rövidebbet, mivel a nagyi örökösen otthon ült. Ez a múltbeli kép normává vált. A másik oldalon ott vannak a modern nők, akik őrült követelményeket támasztanak maguk elé, már-már mániákusan perfekcionisták. „De nem lehet mindkét szerepben százszázalékosan helytállni, és nincs is rá szükség. Vagy az egyik, vagy a másik szerepet könnyebben, lazábban kell kezelned, ha nem akarod, hogy teljesen felőröljenek a mindennapok. Hillary Clinton egyik magas beosztású munkatársa, Anne-Marie Slaughter akkor jött rá, hogy a a mennyire megszenvedi hiányát, amikor a gyerek iskolai teljesítménye leromlott és magába zárkózott. A tudós szakember feladta pozícióját, és az ezután írt Why Women Still Can’t Have it All? (Miért nem kaphatnak meg mindent a nők?) című cikke hatalmas szenzációt keltett, ez lett a tavalyi év legolvasottabb publikációja. Slaughter jó példa arra, hogy tényleg nem lehet mindent egyszerre és egyformán tökéletesen csinálni. Dolgozó nőként rájött, hogy a munkánál vannak jóval fontosabb dolgok is az életben” – mondja Tót Katalin Ágnes.

KELL EGY DOBOZ!

A halálos ágyadon nem a kihagyott értekezleteket fogod sajnálni, hanem azt, ha rosszkedvűen mentél haza a munkából. De ennek tudatában is marad a lelkifurdalás. Miért nem vagyunk képesek úgy dolgozni, hogy hazatérve letegyük a munkahelyi gondokat? Hiszen otthon mi vagyunk a főnökök, nem igaz? Ha a férjem barátja beugrik egy sörre, akkor ott nincs munka, csak a sörözés. Azt mondja, van az agyában egy kis doboz, abba teszi a munkahelyi problémákat, és amikor hazajön, nem a dobozt, hanem a sört nyitja ki. De jó lenne építeni magunknak is valami hasonlót...