Kinga tíz éves koráig teljesen átlagos gyereknek tűnt. Szerette az alvóbabát, a csillámpónit, a Barbie-t és a lánytársaságot. Rózsaszín trikót viselt, hosszan válogatott a fürdőruhák között, imádta, ha órákig fésülöm hosszú szőke haját. Nem volt rá panasz, könnyen beilleszkedett, szerették a tanárok, jók voltak a jegyei.

Nem tudom, mikor és hol változtak meg a dolgok. Egyszer csak észrevettem, hogy félretolja az élénk színű ruhákat és rövid hajat szeretne. Sosem vett fel többé szoknyát. Jobban érezte magát a fiúkkal, akikkel lehetett focizni, verekedni, sárba gázolni. Általános iskola végén sok panasz érkezett rá, elsősorban az volt a vád: „kedves kislány, de túl fiús”.

Egy budapesti gimnáziumban dolgozom földrajztanárként: húsz éve állandó munkahelyem, mert stabil és összetartó a közösség, konstruktív és empatikus a légkör. Ide hozattuk a gyereket, mert egyrészt örültem, ha a közelemben van, másrészt ő is ide szeretett volna járni. A húzás bejött, Kinga jó közösségbe került, megint sokat tanult, kiegyensúlyozottan viselkedett, sok barátot szerzett.

A tesitanár egyszer félrevont a szünetben, és megkérdezte, miért tolta le a lányom egy nullás géppel a haját. Kinga ekkor már tizedik végén járt és láncos bőrdzsekiket hordott: kicsit furcsálltam a döntését, de mivel pont olyan rockzenekarért rajongott akkoriban, ahol az énekes is tarkopasz volt, belenyugodtam. Mikor ezt elmondtam a kollégámnak, azt válaszolta: „De hát egy egész sor más dolog is van a lányoddal!” És sorolni kezdte. Szerepelt benne flörtölés egy osztálytársnővel, cigizés a vécében, átöltözés a fiúknak fenntartott öltözőben, és egy mondat, amit tegnap hallott tőle: nem akar többé menstruálni, és egyszer talán tesz is róla, hogy ne legyen így.

A tesitanár jót akart. Talán nyersen hangzik, hogy így rám zúdította a tapasztalatait, de ezer éve ismertük egymást, ez is belefért. Most nyert viszont értelmet sok kollégám pillantása, akik, ha Kingáról beszélgettünk, mindig zavarba jöttek, kerülték a tekintetemet, és csak a vállukat vonogatták. Kinga jól tanul, vannak kisebb fegyelmi gondok, de semmi komoly. És valami más? Hát… nincsen semmi más.

Napokig töprengtem rajta, kivel hogyan beszéljem meg a helyzetet. Először a férjemmel ültem le. Ricsi elsőre ledöbbent, de aztán azt válaszolta: ha Kinga esetleg elégedetlen a nemével, ő így is elfogadja. Hallott már ilyesmiről a világ, senki nem szokott belehalni. De mit fognak szólni hozzá a többiek, kérdeztem. Hogy talál így barátokat, hogy leli meg a helyét, hogyan néz rá a társadalom? Vállat vont. Kinga okos, talpraesett csaj. Egy percig sem féltem őt.

A lányomat a szobájában kaptam el. Miután nagy nehezen sikerült lehalkíttatnom vele az üvöltő zenét, hamar megnyílt. Azt hittem, hogy tudod, mama, nézett rám csodálkozva. Miért kell mindig mindent kimondani? Igen, én nem vagyok lány. Igazából fiúnak születtem, csak rossz testben. Ez van. Eleinte nagyon szar volt, de most már semmi nem érdekel. Így érzem jól magam, és kész. És meglengette előttem Kiss Tibor Noé Inkognitó című regényét. Ez pont erről szól. Elolvasod?

A folytatás úgy ment, mint a karikacsapás

Kiderült, hogy az osztálytársai teljesen elfogadják őt, senkit nem zavar, hogy fiúnak vagy lánynak tartja-e magát. Még nem jár senkivel. A tanárok közül majdnem mindenki szereti. Egyetlen kollégám volt, aki nem tudott mit kezdeni a dologgal, de bosszút ő sem állt rajta csak azért, mert semmiben nem hasonlítottak. Egyelőre nem beszélünk műtétről. De ha úgy dönt, én támogatni fogom. És ha megvet érte a világ, ám legyen.

Szerencsés vagyok. A lányom vagány, a kollégáim megértőek, a férjem imádja Kingát. De mi van azokkal, akik kevésbé támogató közegben élnek? Hogy vállalnak fel egy olyan helyzetet, amire a társadalom jelentős része még nem áll készen? Amit az állam sem támogat? El sem tudom képzelni.

Minden tiszteletem az övék. Én teljesen elfogadom Kingát, hiszen úgy válik független, határozott felnőtté, ha szerető közeg veszi körül. Na jó, egy dologban azért nem vagyok megértő: a sulivécében való cigizésről alaposan el fogok vele beszélgetni.