Normál ügymenetben gondosan kiválasztom az aznapi ruhadarabjaimat, a hozzájuk illő ékszereket, aznap reggel eldöntöm, hogy milyen sminkhez van kedvem, felöltöm a hivatali arcomat, és elhagyom az otthonomat, hogy semleges terepen vívjak meg az élet aznapi kihívásaival.

Mostanában viszont, hogy többnyire Skype-on, Zoom-on és Messengeren beszélgetek ismerőseimmel, barátaimmal és üzletfeleimmel, a világ tolul be az otthonomba és az intim szférámba. És én is a másokéba.

Látjuk egymás fején, hogy hogy aludt a másik, és nem, nem teszünk fel sminket azért, hogy elfedjük a nyomokat, mert minek is? Észrevesszük a különleges tapétát az ágya mögött, és jé, milyen jópofák azok a vállfák, amiket újságtartónak használ! Kicsit lenőtt a haja, de hát bagoly mondja, jaj, most látom a kis ablakban, hogy én is hogy nézek ki, az a pár tincs a forgómnál már megint külön utakon jár, Jézusom, ez az én férjem itt alsógatyában a háttérben? Halljuk, hogy kiborultak a szomszéd szobában az építőkockák (vajon nála vagy nálam?), az ölébe mászik a gyerek, miközben az éves üzleti tervet tekintjük át, mi pedig hebegve elnézést kérünk a külföldi főnökünktől, de most mennünk kell, mert szólt a gyerek, hogy kész a kaki, és ki kell törölni a popsiját. A francba, most futott ki a leves!

„Oly távol vagy tőlem és mégis közel.” Soha nem éreztem még ilyen közel magamhoz a kollégáimat, akikkel napi szinten videotelefonálunk. Soha nem mutatkozott még meg számomra ennyire plasztikusan a sérülékenységük, az erejük, a kétségbeesésük, a kitartásuk. Az, hogy ők is emberek. Pont, mint én.

Ha beszédtémát keresel egy jó kis Skype-oláshoz, íme pár ötlet, ami egyáltalán nem kommersz: