Korán, már az oviban észrevehető volt, hogy Feri figyelmével gondok vannak, a mozgásigénye pedig túl nagy. De hát melyik gyerek képes csendben üldögélni egy sarokban? Sokáig hittem benne, hogy ez így normális, Feri egyszerűen csak az átlagosnál pörgősebb gyerek. Magammal is komoly harcot kellett vívnom, hogy elismerjem, a baj ennél jóval nagyobb.

Mindennapok Ferivel

A fiam alsó tagozatra jár. Szinte állandóan nyüzsög és izeg-mozog, mint a sajtkukac, sosem képes egy helyben ülni vagy hosszabban koncentrálni egy dologra. Impulzív, és gyakran vannak erőszakos kitörései: többször kap dührohamot itthon és közösségben is, ilyenkor bánt más gyerekeket, amire utólag mindig azt mondja, nem akarta, mégis megtörtént, és nem tudott tenni ellene. Folyamatos figyelmet követel. Nem bírja a szabályokat, pörög, rohangál, bohóckodik, belebeszél az iskolai órákba, és ha valami nem úgy történik, ahogy szeretné – például a tanító néni másra is figyel –, hisztizni kezd. Egyszer például leöntötte a menzán főzelékkel az egyik osztálytársát, mert az véletlenül nekiment, a másiknak meg eltépte a rajzát, mert nem tetszett neki valami. Szóval a suliban is nagyon nehezen bírnak vele.

Amikor velünk van, akkor sem jobb a helyzet, nemegyszer került olyan szituációba, hogy kis híján meghaltam ijedtemben: felmászott egy magas fára, vagy átrohant az úttesten körbenézés nélkül. A szobája valóságos káosz. Az élet állandó készenlét mellette. Az öltözködéstől a reggelizésen keresztül a suliba menésig, az eljövésig, a vacsoráig és az esti alvásig minden tevékenység őrületes kihívás.

Ferinek van egy húga, Lili, aki teljesen átlagos fejlődésű gyerek. Feri elmondhatatlanul féltékeny rá. Nagyon nehezen viseli, ha nem az övé a teljes figyelmem, és Lili ebben a fő bűnbak.

Fény az alagút végén

Jelen időben beszélek erről a rengeteg problémáról, de a kezeléseknek hála – ami lassan fél éve tart, és gyógyszerrel kiegészített viselkedésterápiát jelent – Feri viszonylag sokat javult. Nem volt könnyű, hogy beismerjem magamnak: komoly gond van vele. A férjem régóta rágta a fülemet, de én ellenszegültem, nem akartam orvoshoz vinni a gyereket, pláne nem tablettákkal tömni. Viszonylag szerencsém volt az iskolával is, mert a fiam tanárai, valamint a kiváló iskolapszichológus tudták, mi az az ADHD, és nem akarták a gyereket azonnal kirúgni. (Vannak ismerőseim, akiknél ez egészen másképp zajlott). A szülők azonban oroszlánként védték a saját csemetéjüket, és egyre többször hangzott el a kérés az igazgató felé: szabaduljanak meg végre Feritől. Végül, amikor már szinte az összes anyuka ellenünk fordult, beadtam a derekamat. Rettegtem, hogy végleg kiutálják, és akkor mi lesz vele, hova viszem, mit csinálunk. S valóban: a kezelés alatt lassan mérséklődött a túlmozgásossága, a rendetlensége, a dekoncentráltsága, és mindenekelőtt az agressziója. Régebben napi ötször tombolt itthon, ma már csak heti kétszer.

Most is komoly ellenérzéseim vannak a gyógyszerrel szemben. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy maximálisan jót teszek neki. De az eltelt idő egyelőre nem igazolt engem: Ferinek a húgával is sokkal kiegyensúlyozottabb a viszonya, jobban tanul, koncentráltabb a viselkedése. Barátai még mindig nincsenek, de a tanárok elmondása alapján egész jól képes kontrollálni a dühét, régóta nem bántott már senkit sem. Az egyik este pedig odajött hozzám, megölelt, és azt mondta: „Most már jobb, anya. Tényleg jobb.” Imádkozom, hogy így legyen.

Galériánkban olyan bosszantó gyerekszokásokat mutatunk, amik általában teljesen normálisak!