Ha az ember Újlipóciában, egy valahai malom belső utcájában él, ahol Radnóti Miklós is lakott, és amit egykor faművesek népesítettek be, valószínűleg nem tépelődik klausztrofób padlásterek belsejében korzózó kísérteteken. A láncát csörgető, égő szemű fantomokban már Oscar Wilde is csak módjával hitt, a modern civilizáció, a metropolisz-dzsungel pedig végleg elsöpörte a molyrágta rémromantikát, és olyan fogalmakkal helyettesítette be, mint nagyvárosi terror, társas magány, elidegenedés, domesztik vájolensz.

Amikor tehát a pirkadat fátyolos derengésében kinézünk az első emeleti ablakon, némán parkoló autókra számítunk, őrt álló utcai lámpákra, a fénykörben aláereszkedő esőcseppekre, alant szétfolyón, kontúrtalanul suhanó városlakókra. Legfeljebb egy elkésett részeg bátortalan üvöltözésére, ahogy hazafelé tart a belvárosból. De mihelyst egy pillantást vetünk a szemközti ablakra, egy régi trafóház félhomályos emeletére, ahol, már rémlik, időnként mintha zseblámpázna valaki, rögvest szélesebb, mondhatni: ezoterikusabb perspektívába kerül a minket körülvevő, megszokottnak, neadjisten unalmasnak hitt közeg.

További szócséplés helyett: ezt láttuk meg az újlipótvárosi lakás utcafrontra nyíló ablakából egy őszi hajnalon.

(A cikk nyitóképe az ominózus kísértetházat ábrázolja 1969-ből).