Az ominózus utca a kísértetházzal 1969-ben Forrás: Fortepan - Főfotó

Csak kinéztem az ablakon, és megállt bennem az ütő

Nem akárhogy kezdődött a nap. Mikor átnéztem a szomszéd ház ablakába, megállt bennem az ütő!

Ha az ember Újlipóciában, egy valahai malom belső utcájában él, ahol Radnóti Miklós is lakott, és amit egykor faművesek népesítettek be, valószínűleg nem tépelődik klausztrofób padlásterek belsejében korzózó kísérteteken. A láncát csörgető, égő szemű fantomokban már Oscar Wilde is csak módjával hitt, a modern civilizáció, a metropolisz-dzsungel pedig végleg elsöpörte a molyrágta rémromantikát, és olyan fogalmakkal helyettesítette be, mint nagyvárosi terror, társas magány, elidegenedés, domesztik vájolensz.

Amikor tehát a pirkadat fátyolos derengésében kinézünk az első emeleti ablakon, némán parkoló autókra számítunk, őrt álló utcai lámpákra, a fénykörben aláereszkedő esőcseppekre, alant szétfolyón, kontúrtalanul suhanó városlakókra. Legfeljebb egy elkésett részeg bátortalan üvöltözésére, ahogy hazafelé tart a belvárosból. De mihelyst egy pillantást vetünk a szemközti ablakra, egy régi trafóház félhomályos emeletére, ahol, már rémlik, időnként mintha zseblámpázna valaki, rögvest szélesebb, mondhatni: ezoterikusabb perspektívába kerül a minket körülvevő, megszokottnak, neadjisten unalmasnak hitt közeg.

További szócséplés helyett: ezt láttuk meg az újlipótvárosi lakás utcafrontra nyíló ablakából egy őszi hajnalon.

(A cikk nyitóképe az ominózus kísértetházat ábrázolja 1969-ből).