Létezik valamiféle kollektív idill. A boldog gyermekévek. Mindenkinek mást jelent, és olyan is van, aki a hiányát éli meg. De valamit mégis jelent mindannyiunknak. Erről beszélgettünk egy barátunk lakásában, miközben ment a tévé.

Zoltán, az 51 éves tanár egyszer csak felkiáltott: „Pont, mint gyerekkoromban, a hetvenes években.” Miért? – kérdeztük. „Mert minden csupa siker, van hazai hús a hűtőben, van áram a tévében, van eredmény a rendszerben, és van félelem is.” Félelem háború nélkül – tegyük hozzá –, ez most a vírus.

Milyen volt valójában az a retro-hullámtól fényezett hetvenes évek? Ezerszer láttuk képeken a Fabulon, az Etüd, a Corso, a Trapper reklámokat. A képeslapokat a balatoni szállókról, ahol kényelmetlen, piros műbőrrel bevont fotelek kínálták a luxust. Milliószor hallottuk, hogy kötelező volt úttörőnek lenni, vörös nyakkendőben énekelni. Hogy volt még „munkaszombat” minden második héten. De milyen volt gyereknek lenni? Zoltánt részletesen kikérdeztük.

Predigitál

Először mindenkinek el kell képzelnie, hogy nincs otthon számítógép. Nincs telefon. Nem a zsebedben nincs. Otthon sem. Ha talizni akarsz a haveroddal, megbeszéled a suliban és odamész, különben egy szemét vagy. Boldog ember, akinek van hűtője. Az a 120 literes csoda! Autó kevés szaladgál. Az autórendelés évekig tart. De a benzin ára 5.40. Ja! Még létezik fillér. Egy kifli 20 fillér (értsd: egyötöd Forint).

Mindenkinek lehet dizájnolt fotelje. Mindenkinek lehet alumínium kávéfőzője. Ám az igaz: mindenkinek mindenből jobbára ugyanolyan lehet. Ha vannak jó kapcsolataid, lehet egy fél disznód karácsonykor. Ha egészen jó kapcsolataid vannak, három év helyett két év alatt kapsz autót. Trabantot, Vartburgot, Polskit, Skodát, Ladát.

1973-tól már két MTV csatorna fogható a tévéden. Nálunk három, mert a román tévé is bejön. Ott hétfőnként angol nyelven, román felirattal mennek a westernek. Persze, hogy nézem hét-nyolcévesen.

Kádár-kori skillek

Sajátos képességekre tesz szert az ember egy ilyen állami kölcsönökből rendszerszinten támogatott, egyenboldognak sugárzott világban.

A rendszer ugyanis azt akarta, hogy csendben légy. Hát szemet hunyt az apróbb stiklik, a kis különjövedelmek fölött. Amíg nagyjából egyforma maradsz, lehet nejlon helyett vászon iskolaköpenyed. A lényeg, hogy kék legyen. Lehet háton hordható iskolatáska helyett vállra akasztható táskád. Csak ne legyen rajta kitűző. Lehet Zsolnai vagy Herendi porcelánod a tömeggyártott menzás tányér helyett. Csak ne a grófné nagymamádtól örököld, hanem a szocialista üzemmé alakított gyárból vásárold – és ezért már fizess. Ez ám a középosztály felemelkedése!

Nekünk gyerekként a hétfői román-western miatt kivételes képességünk alakult ki: a hallás utáni szövegértés és a történet-kohézió pusztán a látvány alapján. Nyelvvizsgán jól jött 10-15 évvel később. Ma - gondolom - ugyanez a gyorsabb kattintás készsége. Aki ügyesebb, előbb válaszolhat.

A szüleinkben is kivételes rendszer-tálentum formálódott. A "stikában picivel többet beszerzés" mestersége. Szinte kötelező volt – vagy minimum megtűrt – lecsípni valamit az államiból. Mert amíg magadnak kaparkodtál, addig bizony boldog voltál. Még ha csak kicsi jutott is. De biztosan nem akartad ledönteni a bálványokat. Ezért aztán az apró csalás nem számított csalásnak. Így kerültem én is a csomagtartóba.

Kell valami saját

A 70-es évek államilag támogatott magánvagyonosodási szimfóniájában a kistelek volt a főszólam. Jött a hűtő, a tévé, az első autó. És aztán a telek. Istenem, milyen menő volt kijárni a telekre! Ez tényleg olyasmi, amit nehéz ma megérteni. Miért kellett mindenkinek egy pár tenyérnyi föld (esetemben homok)? Hétvégente odajárunk és megműveljük… Annyira középszerű, mint a legtöbb korabeli sláger.

Nincs mese. A rendszer irányítja, mit tart a középosztály igazán menőnek. Apám-Anyám is befektetett 200 négyszögöl homokba. És nem hiszem, hogy véletlenül volt a mi „hétvégi telkünkön” pont hét szilvafa.

Mesélik, hogy eleinte milyen boldogan homokoztam, brummogtam a dömperrel és estére csak a szemem világított elő a koszos kisgyerekből. Arra már emlékszem, hogy víkkendházat – bocsánat, mifelénk így mondják – építettünk, és apámmal ketten kevertük a betont lapáttal, vaslapon. Arra is emlékszem, mikor már nem volt idő kijárni. Akkor tyúkot, kacsát tartottak. Néha még rá tudtak venni, hogy kint aludjak és megetessem őket.

Én úgy emlékszem, hogy az a kert egy nyűg volt. Teher, kötelesség, kolonc, iga, balhé. Kincse és átka a szüleimnek. Hány éven át képes ragaszkodni az ember egy elvetélt gondolathoz?

Utazás a csomagtartóban – a szüret velejárója

Balszerencsés voltam. A legkisebb a családban. A legfiatalabb uncsitesóm is 5 évvel volt idősebb, mint én.

Persze a „Kert”-ben. Ki vonattal, ki autóval jött, mindig pénteken. Volt szalonnázás, esti fürdés – és két napig szedtük a pöszmétét. A terméssel apám eltűnt, majd – gondolom – a leadott mennyiség után leosztotta a bevételt. Persze nem tudhatom. Nekem csak a családi élmény jutott. Eleinte lelkesen szedtem a pöszit. Aztán már fájt minden szúrás. De csak nemrég jutott eszembe, hova kerültem egy ilyen hétvége után – mindig, minden alkalommal én, a legkisebb. A csomagtartóba. Egyszerűen haza kellett jutni vasárnap este. A fiatalokat elküldték vonattal. A felnőttek beültek az autóba. Én meg hátul utaztam.

Kétlem, hogy bármi jobban leírhatná azokat a fabulonosan gyarapodós, nyugatiasan kelet-európai időket. Mindenki egyetértett, hogy a legkisebb utazhat 25 kilométert a csomagtartóban. Mit tehettem volna? Beszálltam, aztán évtizedekig nem emlékeztem rá.

Hajrá: Magyarország!

És hát a korszak „vezérélménye”! Anyám nagyon szeretett engem. Ezért puha, kényelmes, csőszerű kuckót készített nekem, mikor hatan utaztuk körbe az országot egy ötszemélyes Zsiguliban. Éppen befértem oda. A VAZ-2102 padlója a kardántengely magasságában szépen ki volt puhítva. Nekem csak be kellett feküdnöm. Úgy tűnik, ha legkisebb vagy egy rendszerszindrómás társadalomban, minden bizonnyal lábak alatt találod magad.

Vannak emlékképeim, ahogy szólnak hozzám, mesélik, amit látnak. Nevetnek, és én is élvezem a pillanatot. De arra nem emlékszem, hogy kiszálltam volna a kocsiból. Pedig hányszor elhangzott a családi legendáriumban, hogy végigjártuk Magyarországot! Sátraztunk és igazi turistahelyeket néztünk… Hm. Én lent vagyok a lábak alatt. Ez a mi országos túránk. Anya! Mikor szállhatok ki?

Késő

Késő tiltakoznom. Késő valamiféle másodvonalas József Attilát játszani. Meg hát lássuk be, hetvenes évek… talán értem is őket. Apám, anyám, keresztanyám, nagynéném, unokatestvéreim, mindenki részt vett ebben. És persze már nagyon megváltozott minden. Valószínűleg egyikük se rakna be most egy tízévest a csomagtartóba, vagy a lábak alá. Még a Bocskai és Hadház között sem!

Kimaradt jelenet:

Undorító fost kaparni a foszló homokból – a pálinka velejárója

A hetvenes évek szüleim által teremtett csodavilága, a „Kert” 25 kilométerre volt a panellakásunktól. Buszra, vonatra kellett szállni, vagy autóval lehetett utazni. Ám a „Kert” egy Hajdú-Nyírség határán lévő fakó löszön volt kimérve. Állandó gondozás, napi locsolás nélkül csak a gyümölcsfák viselték el. Abból is a szilva és a pöszméte (máshol: egres).

Volt termés, tényleg volt. Főleg szilvából. De ott voltunk mi, hogy leszedjük, megegyük, a fölösleget eladjuk? Dehogy! Csak hétvégén jártunk ki. A földről szedtük a szilvát, hordónyit, méghozzá pálinkának. Gyerekkorom sok délutánja telt azzal, hogy fossá aszalódott szilvát hámoztam ki a homokból, hogy a cefrébe még jó legyen.

Nézd meg galériánkban ezeket a csodás retró játékokat!