Az anyák lassan teljesen kiégnek és az ellen nincs vakcina

"A kiégési szindróma tünetegyüttes, amely hosszútávú fokozott érzelmi megterhelés, kedvezőtlen stresszhatások következtében létrejövő fizikai-érzelmi-mentális kimerülés." - olvasható a Wikipédián.

Kiégés. Velem is megtörtént tavaly, de nem tudnám megmondani, pontosan mikor kezdődött. Talán két „Anyaaaa!” óbégatás között, két „a kormány ismételten meghosszabbítja a korlátozásokat” tájékoztatás között, vagy akkor, amikor a második óvónő is covidos lett és ismét 10 napig voltam bezárva - immár harmadszorra - 70 négyzetméteren két gyerekkel. Két zoom értekezlet között, egy órán át rendezgettem a hátteret képező bútorokat, hogy ne a háborús romokat lássa a többi résztvevő. És közben mind reméltük, hogy ez az őrület hamarosan véget ér.

Számos más dolgozó szülővel és nevelővel együtt a kiégés állandó kockázatával élünk együtt. Néha közelebb, néha távolabb kerülünk ettől az állapottól, a fenyegetés valós és kézzelfoghatóbb mint valaha. Nekünk dolgozó szülőknek a kiégés veszélyének állandó jelenléte nem újdonság. Nincs szükség szakemberre, vagy diagnózisra, hogy megmondjam mik a tünetei:

Türelmetlenebbek vagyunk

Rákiabáltam a gyerekeimre miközben ezeket a sorokat írtam, mert a lányom éppen megpróbált ráülni a fiam fejére. Hangosan szentségeltem mikor kinyitottam egy új vajkrémet és rájöttem, hogy még korábbról másik kettő megnyitott várja, hogy befejezzük. Őrjöngtem, mikor nem találtam a laptopom töltőjét, amit édes drága gyermekeim kedélyes szórakoztatás gyanánt elrejtetek a babaházban.

Nem alszunk jól

Reggelente zavarban vagyok. Gondolkoznom kell rajta, hogy milyen nap van éppen. Csütörtök? Vagy már péntek? Aztán rájövök, hogy tökmindegy.

Hétvégente a férjemmel felváltva tartunk „szundiműszakot”. Az alváshiányunk a gyermekeim csecsemőkorára emlékeztet.

Folyamatosan ki vagyunk merülve

A kimerültség úgy tapad rám mint macskaszőr a pulóverre, és bárhogy guglizok tippek után, nem tudom palástolni. „Olyan fáradtnak látszol.” – hangzott el a legutóbbi Zoom konferenciabeszélgetés elején, és a probléma, hogy egyik szemránckrém sem tűnik hatásosnak, a szemem alatt lévő fekete karikákat képtelenség eltüntetni.

Úgy érezzük, hogy bármilyen plusz feladat meghaladja a teljesítőképességünk határát

Kiborultam, mikor rájöttem, hogy kifogytunk a sajtból, az online nagybevásárlást pedig 10 perce fejeztem be. Amikor kiderült, hogy a kimosott ruhák két napja pihennek a mosógépben, mert a férjem azt hitte, hogy én már kipakoltam, ő pedig abban a hitben volt, hogy én már végeztem a házimunka ezen részével, kis híján agyvérzést kaptam. Könnybe lábadt a szemem, amikor a lányom ovistársának édesanyja szólt, hogy ugye nem felejtettem el, hogy ma én vagyok a gyümölcsfelelős?

Piheni akarunk és nem csak egy szünetet tartani

Amikor az emberek azt kérdezik, mit fogok csinálni a hétvégén, muszáj magamba csípnem, hogy ne nevessek fel. Ugyanazt, amit minden áldott nap, újra és újra. Igaz néha kis kitérőkkel. Fantasztikus pillanatok egyike, új sétaútvonalat választok, vagy találok egy új sorozatot a Netflixen. Ez már nem elég, azonban jelenleg nincs más.

Bosszúsnak érezzük magunkat

Ahogy pörgetem az Instát azon kapom magam, hogy dühös vagyok, amiért nem kertes házunk van trambulinnal és egy hatalmas labdamedencével. Kinézek az ablakon és átkozom magam, amikor úgy döntöttünk, fiatalok vagyunk még lecserélni a fővárosi otthonunkat.

Bűnösnek érezzük magunkat

Hiányoznak a gyerekeim miközben alszanak, de amikor másnap felébredek és elkezdődik a nap, már nézem az órát, hogy mikor lesz már alvásidő. Találgatom, hogy vajon mennyire viseli meg őket érzelmileg és pszichésen a pandémia és hogy mit csinálhattam volna másként.

És néha úgy érezzük fogy a remény, néha pedig látni véljük a fényt az alagút végén. Én szerencsés helyzetben vagyok, a férjemmal mindketten tudunk home officban dolgozni, ha szükséges. Van mit ennünk, van fedél a fejünk fölött és egyelőre egészségesek vagyunk. A Pinteresten bóklászva botlottam az alábbi idézetbe, mely a jelenlegi helyzetre is alkalmazható:

A hála apró magvai hozzák meg a remény termését.

Így célkitűzésemmé vált ebben az évben, hogy találjak minden nap valamit, amiért hálás lehetek.

Még akkor is, ha a kiégéssel küzdünk nap mint nap. Nincs idő az önsajnálatra. Mert pontosan 30 percem van két cikkírás között, hogy megnézzem az üzeneteimet és válaszoljak rájuk, elkészítsem az ebédet, elindítsak egy mosást, és használjam a mosdót. Elfogadam. Mert jelenleg nem tudom megváltoztatni a kiégés gyökerét, senki nem tudja. Ha harcolok ellene, akkor a maradék kis energiám is felemészti. Úgyhogy megyünk előre.

Nem vagyunk szuperhősök, sem mitikus teremtmények, nincsen sem varázspálcánk, sem főzetünk, vagy varázsigénk. Ahogy egy okos ember mondta:

Egyszerű emberek vagyunk, rendkívüli időben.

Ha valami elromlik, akkor kijavítjuk. Dolgozó szülőként a dolgokat elképesztő mennyiségű ragasztószalaggal és zsinegekkel tudjuk összetartani, amiket a kanapé alatt találtunk egy régi csokisdoboz, és rég elveszettnek hitt gyerekjátékok mellett. Előre- és visszaváltunk a kétségbeesés és boldogság fokozatai között. A fogtündér érkezése, egy újabb megtanult vers, egy eredményes tárgyalás, vagy akár egy családi körben elköltött finom ebéd, vagy az ismerősökkel folytatott beszélgetés, egy jó társasjáték, ami visszahozza a gyermekkort, mind olyan pillanatok, melyek pillanatokra feledtetni tudják a kint tomboló őrületet.

Lehet, hogy egyedül kell megbirkóznom a kiégéssel, de tudom, hogy nem vagyok egyedül. A vicces mémek, vagy az érzelmes e-mailek, amiket más anyukáktól kapok, lelket öntenek belém, hogy nem én vagyok az egyetlen.

Szóval inkább ne beszéljünk a kiégésről. Majd ha az éttermek és mozik újra nyitnak, ha ismét utazhatunk és mehetünk koncertekre, majd akkor esetleg beszélhetünk róla, de most még vár rám az újabb napi küldetés két Zoom hívás között, kitalálni, hogy mi legyen vacsorára.

Nem csak a hétköznapi emberek ismerik a kiégés fogalmát. A galériára kattintva 6 híres ember tapasztalatát olvashatod.