Edith Eva Eger 1927. szeptember 29-én született Kassán, egy magyar zsidó származású családban, harmadik lánytestvérként. Edith a gimnázium alatt balettórákra járt. Olyan tehetséges volt, hogy tagja lett a Magyar Olimpiai Csapatnak. Azonban 1942-ben a magyar kormány szigorú zsidóellenes törvényeket vezetett be, ennek következményeképpen pedig Edith el lett távolítva az csapatból. Idősebb nővére, Klára szintén kiugró tehetség volt, egy budapesti zeneiskolába járt, meseszépen játszott hegedűn, melynek köszönhetően el tudták bújtatni Budapesten, egészen a háború végéig. Másik nővére, Magda pedig zongorán játszott.

Tánc az életért

Azonban 1944 márciusában Edith-et, Magdát és szüleiket a kassai gettóba szállították. Ezt követően egy téglagyárban dolgoztatták őket, ahol 12 000 zsidóval összezárva éltek körülbelül egy hónapig. Majd májusban továbbszállították őket a leghírhedtebb haláltáborba, Auschwitzba, ahol édesanyját azonnal gázkamrába küldték, azonban őt és nővérét életben hagyták. Edith, A döntés című könyvében elmeséli, hogy ugyanazon a napon, mikor édesanyját balra küldték és elgázosították, gyilkosa, Mengele, aki jelen helyzetben élet és halál ura volt, arra kényszerítette őt, hogy táncoljon előtte. Ekkor pedig minden bátorságát összeszedve, lehunyt szemmel táncolni kezdett. Táncolt az életéért, és közben a következőt ismételgette: „Ha ma életben maradok. Holnapra szabad leszek.”

Az élni akarás, mely segít túlélni

A memoárjában beszámolt arról, hogy az egyik este során, Mengele minden ruha nélkül behívta az irodájába, és közeledni akart felé. Kizárólag az akadályozta meg a tragédiát, hogy éppen hívták, így amíg Mengele kiment a szobából, a halálra dermedt kislány elszaladt, és onnantól kezdve rettegésben élt. Azonban nem sokkal később átszállították őket egy másik koncentrációs táborba. A könyvéből kiderül, hogy többet megjárt, beleértve Mauthausent is. Azonban mikor az amerikai és orosz hadseregek elkezdték megközelíteni a koncentrációs tábort, a nácik evakuálták Mauthausent, és halálmenetre küldték őket a gunskircheni koncentrációs táborba. Könyvében elmeséli, hogy ekkora a kimerültségtől már lépni sem tudott, és összeesett. Azt, aki a halálmenetben összeesett, azonnal lelőtték a katonák, így egy hajszálon múlt az élete. Ám ekkor felismerte az egyik barakktársa, akinek még Auschwitzban kenyeret adott, és azonnal a segítségére sietett, így Magdával együtt a kezükben cipelték tovább a lányt, akinek már csak egy leheletnyi életereje, ám annál hatalmasabb élni akarása volt.

Végül megérkeztek Gunskirchenbe, ahol minden eddiginél rosszabb körülmények fogadták őket. Ugyanis ekkora már semmilyen élelmet nem adtak az élőknek, így vagy kannibalizmusra vagy fű evésre kényszerültek. Eger az utóbbit választotta. Végül 1945 májusában az amerikai hadsereg felszabadította a tábort, és ez hozta el számára is a felszabadulást. Ugyanis ekkora már annyira gyenge volt, hogy mozogni is képtelen volt. Mivel azt hitték, hogy már nem él, a holttestek közé fektették. Ám utolsó pillanatban egy katona észrevette, hogy Eger még életben van, így azonnal orvost hívott és megmentették az életét. Ekkor mindössze 32 kiló volt, tífuszos láztól szenvedett, tüdő- és mellhártyagyulladása volt, és eltört a háta. Azonnal kórházba szállították őt és nővérét, ahol hosszas idő után sikeresen felépültek és visszatértek szülővárosukba, Kassára. Legnagyobb meglepetésükre megtudták, hogy nővérük is életben van, akit Budapesten bújtattak a háború ideje alatt. Azonban a szülők és Edith szerelme nem élték túl a koncentrációs tábort.

Az új élet kezdete

Edith időközben egy tüdőszanatóriumban megismerkedett jövendőbeli férjével, Éger Bélával. Annak ellenére, hogy nem volt nagy a szerelem, összeházasodtak és három gyermekük született. 1949-ben kommunista fenyegetések miatt kénytelenek voltak emigrálni, eredetileg Izraelbe akartak költözni, ám egy váratlan lehetőség folytán végül az Egyesült Államokba menekültek, ahol új életet kezdhettek.

Azonban Edith továbbra is mérhetetlenül szenvedett a háború alatt megélt traumáitól, melyről ugyan beszélni sokáig nem tudott, de a legváratlanabb helyzetekben poszttraumás stressz formájában újra felszínre törtek. Azonban a későbbiekben barátságot kötött Viktor Frankl pszichiáterrel, sőt terápiákra is járt hozzá, majd 1978-ban diplomát szerzett klinikai pszichológus szakon, és magánklinikát nyitott Kaliforniában, illetve a Kaliforniai Egyetemen is elkezdett tanítani.

Visszatérés a haláltáborba

1990-ben pedig komoly döntésre szánta el magát, ugyanis minden félelmével és emlékével szembenézve visszatért Auschwitzba. Véleménye szerint nem lenne hiteles, ha úgy próbálna embereknek segíteni, hogy ő maga nem küzd meg a legmélyebb traumájával. A mai napig úgy tartja, hogy soha nem tudott volna teljes mértékben meggyógyulni, ha ezt nem tette volna meg. Végül 2017-ben publikálta első könyvét, melynek A döntés címet adta. Ez a könyv egyfajta memoárként dolgozza fel élettörténetét, illetve azt a mentális utat, mely során képes lett szembenézni a saját traumáival. A könyv a New York Times és a Sunday Times bestsellere lett. Majd 2020-ban kiadta Az ajándék című könyvét is, illetve Oprah Winfrey műsorában is szerepelt.

Nem áldozat, hanem túlélő

Edith tulajdonképpen egy teljesen egyedi, új megközelítésben fogalmazta meg a traumák feldolgozását és a holokauszt átélését is. Nem tartja magát áldozatnak, sőt egyenesen azt állítja, hogy áldozattá csak mi magunk tehetjük magunkat. Elmondása szerint nem ragadt bele a düh csapdájába, sőt inkább sajnálta azokat az SS-őröket, akik teljes agymosáson mentek keresztül, és a náci Németországnak hála tömeggyilkosokká váltak. Saját bevallása szerint a háborús bűnösökre nem eredendően rossz emberekként tekint, magára pedig nem áldozatként. Sőt, egyenesen úgy véli, hogy egy ponton túl teljesen felesleges az átélt traumáink miatt másokat hibáztatni. Véleménye szerint nehéz ezzel szembenézni és fájdalmas is, de ahhoz, hogy fel tudjuk dolgozni a traumáinkat és azok ne determináljanak minket, azért kizárólag mi magunk tehetünk.

Továbbá arra is felhívta a figyelmet, hogy egész életében megfogadta édesanyja tanácsát, aki Auschwitzba tartva a következőt mondta:

Edith ezt a tanácsot egy életre megfogadta, és törekedett arra, hogy mindig így gondolkodjon. Ezentúl mindenkit arra buzdít, hogy édesanyja tanácsához híven, a saját gondolkodásunkat reformáljuk meg, hiszen döntés kérdése, hogy milyen oldalról közelítünk meg egy dolgot, és soha ne ragadjunk a múltunk fogságába.

Véleménye szerint, ha az élet túl nagy terhet tesz ránk, és folyamatosan olyan rossz dolgok történnek velünk, akkor se azon gondolkodjuk, hogy miért pont velem történt meg, hanem a következő lépést keressük. A legfontosabb pedig, hogy soha, de soha ne adjuk fel, hiszen ne feledd:

„Ha ma életben maradok. Holnapra szabad leszek”

A Lead kép forrása