Ez a cikk az Éva egy korábbi számában jelent meg.

2004. február. Ülök a kemény sámlin a dohos kis konyhában és két pofára zabálom az almás pitét a tepsiből. Még meleg, néhány perce vettük ki. Ez az ötödikféle süti, amit együtt megsütünk mamával. Minden napra jutott egy.

Legalább megtanulom a recepteket, nyugtatom magam, de érzem, ahogy hízom falatról falatra. Vasárnap jöttem. Nem jöttem, igazából szöktem. Anyukának megmondtam, hová megyek, mert nem érdemli meg, hogy halálra aggódja magát miattam. Főleg, ha már ennyit elviselt ebből a rohadt paralimpiai felkészülésből. Mindegy, most úgyis vége. Kipakoltam az uszodai szekrényemet, leszedtem a lakatot, beültem a kocsiba és eljöttem.

Csempeiszony

Soha többé nem megyek vissza. Szombat reggel mentem le az edzésre, a fejem húzta le a nyakamat és a vállamat a görnyedt testemről, mint minden reggel, és egyszer csak megláttam azokat az ocsmány csempéket. Egyszerűen nem fért el a lelkemben több olyan pillanat, amit ezekkel a csempékkel kell töltenem. Hány év telt el az életemből, hogy semmi mást nem láttam, csak ezt? 18 éves vagyok, a barátnőim egyetemen, hétvégén buliznak, én meg ugyanabban a macinaciban és edzőcipőben jövök, hogy bámuljam a ronda csempéket. Az egész testemet undor fogja el és úgy érzem meghalok, ha még egyszer ezekre a csempékre kell néznem.

Tél van, hideg van, sötét van és én itt vagyok minden reggel. Tolja papa, Zsu, a csempék meg én. Ezek a fix pontok és van néhány változó. Lassan tíz éve, tizenegyszer egy héten. Így kerültem nagymama sámlijára Marcaliban 2004 februárjában. Mintha az addig jól működő gépezetbe porszem került volna. Egyetlen pillanat volt csak, amikor bevillant, hogy nekem ezt nem kell csinálnom, ez lehet másképp is. Földbe gyökerezett a lábam és tényleg úgy éreztem, hogy az egész testem tiltakozik a megszokott napi rutin ellen. A rutin, amit a sárga csempék szimbolizáltak. Szóval mindennap egy süti, mindennap egy kiló. Igen, képes voltam öt kilót hízni egy hét alatt.

Csak békén hagyjanak!

Anyuka lelkére kötöttem, hogy senkinek nem mondhatja el, hol vagyok, amivel emberpróbáló feladat elé állítom. Ő a pajzs, meg kell védenie mindentől és mindenkitől. Mivel a paralimpiai felkészülés közepén voltunk, így számolni kellett azzal is, hogy beállít egy doppingellenőr vagy a szövetség keres meg valamivel kapcsolatban. Ilyenkor már nem lehet elbújni, holléti program van, tudniuk kell, hol vagyok. Anyukámnak ezzel kellett megbirkóznia: az edzőm, az egyesületem próbál a lelkére beszélni, hogy árulja el mi történt, én pedig, a gyereke kérem, hogy védelmezzen, adjon egy kis szabadságot. Egy hét után mentem haza – nem akartam tovább kitenni ennek a helyzetnek –, és gyűjtöttem az erőt, hogy bemenjek az uszodába, elmondjam, hogy öt kilót híztam, ezennel befejezem a pályafutásomat és nem megyek többet vízbe. Köszönöm szépen a lehetőséget, mehet más helyettem Athénba.

Lesütött szemmel cammogtam Tolja papa felé, fel voltam rá készülve, hogy kiabál, lecsesz, elmond minden idiótának és beparancsol a vízbe. Nem kiabált, azt hiszem, ő is meg volt ijedve. Igazából én is. Nem tudom, mitől, de nagyon rémisztő volt ez az egész. Pedig Marcaliban könnyű volt. Enni és nem gondolni semmire.

Azt mondták, menjek sportpszichológushoz. Ezt az egyet tegyem még meg, aztán visszaadhatom a kvótát. Nem aggódom, voltam már pszichológusnál két éve, amikor paralimpiai bajnok létemre kikaptam az EB-n, de semmit nem értem vele. Csináltatott velem egy személyiségtesztet, megállapította, hogy minden oké, és ezzel véget is ért a bimbózó kapcsolatunk. Gondoltam, a sportpszichológust is gyorsan lerendezem, aztán végre békén hagy mindenki. Nagyjából ennyi fogalmam volt ekkoriban a mentális felkészülés jelentőségéről és az ezzel foglalkozó szakemberekről. 8 hónappal a második paralimpiám előtt.

Betömni az ürességet

A következő kép, hogy ülök a TF-en egy dohos kis irodában, elmesélem, hogy én bizony még egyszer rá nem nézek azokra a csempékre, erre a velem szembe ülő nő azt mondja, hogy semmiképpen ne menjek úszni. Na, erre nem voltam felkészülve. Felkapom a fejem és elkezd érdekelni, amit mond, de csak mert éppen azt mondja, amit hallani szeretnék. Persze nem úszom meg ennyivel, hogy csak ülök csendben, azért nekem is kell egy kicsit mesélnem, ha már ilyen jól megegyeztünk, hogy ne menjek úszni. Én meg beszélek, egyre többet, egyre több mindenről, ő hallgat, figyel és valahogy mindig úgy reagál, ahogy nekem jó.

Aztán egyszer csak visszamegyek az uszodába, de csak úgy, hogy el van rejtve a sárga mérleg. Legalább az tűnjön el a szemem elől, ha már nem lehet újracsempézni az egészet. Egy darabig becsukom a szemem, hogy ne lássam a csempéket, aztán már kapok eszközöket és módszereket, hogy elviseljem a látványt. Nem emlékszem, hogy vett rá, nem volt benne semmi direkt, semmi tolakodó, semmi erőltetett. Inkább csak rávezetett, hogy nem az út végén járok, pusztán egy olyan akadályhoz érkeztem, amit csapatban kell leküzdeni. Megfelelő emberekkel, támogatással, segítséggel. Hogy vannak ilyen kiégési időszakok, de a megfelelő mentális felkészüléssel ezeket át lehet vészelni. Ez új erőt adott a kezembe.

Athénban is ott volt (saját költségen, csak azért, hogy ne hagyja cserben a vele dolgozó sportolókat), odajött hozzám a 200 vegyes döntője előtt, a szemembe nézett és azt mondta, jól van, neked itt nincs rám szükséged. Majd elvitte Tolja papát kicsit beszélgetni.

Athénban olyan stabil voltam mentálisan, mint fizikailag, mert annyira kemény munkát végeztem az ő kis irodájában is, mint a medencében. Pedig akkoriban még minden egyes sportolóért meg kellett küzdeniük a sportpszichológusoknak, olyan ellenállásba ütköztek az edzők, a szövetségek, néha még a szülők felől is.

Nekem szerencsém volt, mert a környezetem felismerte a saját lehetőségeik korlátozottságát és olyan szakembert kerestek, aki tovább tudott lendíteni a fejlődés útján. Ha ő nincs, falom tovább a sütiket a nagyszüleim konyhájában, hogy betömjem valahogy azt a hatalmas ürességet, ami bennem volt, ami a lelkembe égett a napi öt óra edzéstől. Ha ő nincs, akkor ez az üresség örökké ott marad. Így viszont el lehetett takarni a három éremmel, amit 2004-ben nyertem. Lénárt Ágota azóta is biztos pontja az életemnek, a fejlődésemnek, visszatérhettem hozzá a visszavonulásom után is és bármikor, amikor úgy éreztem, hogy elakadtam.

Mert a körülöttünk lévő segítők aranyat érnek. Az én esetemben ez szó szerint így volt.

Olyan is van, hogy pont nem érdemes foglalkozni azzal, mit gondolnak rólunk mások: