JoyNapok logo
Elérhető az Éva legújabb száma most JOY-napok kuponfüzettel!
0 nap 0 óra 0 perc

Hogyan álltam fel a padlóról 12 sikertelen inszemináció után? A düh, a gyász és az elengedés hullámvasútján

Borítókép: Hogyan álltam fel a padlóról 12 sikertelen inszemináció után? A düh, a gyász és az elengedés hullámvasútján Forrás: pexels/Pavel Danilyuk
Szörnyű érzés elengedni valamit, amit nagyon akartál. De néha egyszerűen muszáj. Kata története.

Kata vagyok, 41 éves – kezdhetném a bejelentést egy anonim meddők összejövetelén, ha lenne ilyen (biztos van – minden van már). Kata vagyok, és azt hiszem, túlmentem az összes létező határomon.

Apránként kapargatom magam össze a szőnyegről, mint a kiömlött őrölt kávét. Hol rontottam el? Vajon én tehetek róla? Vagy András? Mindketten? Egyikünk sem? A legszörnyűbb az egészben, hogy nincs válasz, és soha nem is lesz.

Próbáljuk

A mi történetünk átlagos szépséggel indult. Nagyon szerelmesek voltunk egymásba, és ezt az érzést talán az is erősítette, hogy viszonylag kései találkozás volt: András 37 éves múlt, én a 36-ot töltöttem. Ő túl volt egy viharos váláson, én egy ellaposodott kapcsolattal való szakítást dolgoztam fel éppen. Az egymásra találás és a mézeshónapok után szinte azonnal tervezni kezdtük a gyereket: egy-két évig csak szóban, majd 38 évesen végleg elhagytam a fogamzásgátlót, és rendíthetetlen optimizmussal próbálkozni kezdtünk. Ma már nem is értem, közel a negyvenhez honnan merítettük ezt az eltökélt hitet. Túl naivak voltunk, azt hiszem.

Amikor nem estem teherbe, a 39-hez közeledve azért csak elmentem egy nőgyógyászhoz, aki mindent rendben talált mind a kettőnknél. Egy elejtett megjegyzést tett ugyan a koromra, de nemigen törődtem vele. Néhány újabb sikertelen hónap után kezdtem csak elbizonytalanodni, úgyhogy Andrással megbeszéltük: jöhet az inszemináció. Elég vékonypénzű emberek vagyunk, de úgy döntöttük, egyet-kettőt bevállalunk.

Nehéz

Csak azzal nem számoltunk, mennyire behúz minket ez a projekt testileg-lelkileg-anyagilag. Nem sikerült az első, sem a második.

Sebaj, megyünk tovább. Az orvos is bíztat. Hajrá!

Lemondtunk a vasárnapi török büféről, a csokiról, csökkentettük a kávéadagot. A szex leginkább a középidőre korlátozódott, akkor is csak András ejakulált egy gyógyszertári edénykébe – én maximum rásegítettem. A kedélyünk elfelhősödött – már nem bíztam hurráoptimistán a végső sikerben. Néhány korombeli barátnőm teherbe esett, ez azonban nem fokozta a derűlátásomat, inkább iriggyé tett. És keserűvé.

András is megunta a dolgot. Sokat veszekedtünk, látszólag csip-csup ügyeken. És közben sorjáztak az inszeminációk. Négy, öt, hat. Ugrott a nyaralás, a teljes kiőrlésű kenyér, a hó eleji termálfürdő. Éjszakánként nem tudtam aludni. Fájni kezdett a fejem. Közeledett a negyvenedik szülinapom. Rémálmaim voltak a gondolatától is. Az orvos tovább biztatott. Naná, a pénzem az ő zsebébe vándorolt az utolsó centig.

Vége

Lemondtunk a háromrétegű vécépapírról, a vágott virágról, a chorizóról. És a tizedik alkalom után eltört bennem valami. Amikor egyik reggel megjött a menstruációm, végigheveredtem a vécékövön és órákon át nem mozdultam. András lejött, de nem prédikált, csak mellém feküdt, és hátulról átölelt.

Forrás: pexels/Kevin Malik

Aztán hozott nekem vizet. Végül feltápászkodtam, pedig az elején úgy éreztem, soha többé nem fogok talpra állni.

Akkor megbeszéltük, hogy még két inszeminációt megpróbálunk. A tizenkettő volt András szerencseszáma, a tizenhárom meg amúgy is rosszat jelent. Fogtuk egymás kezét, sírtunk, és már nem reménykedtünk semmiben.

Felesleges is lett volna. A vérzésem rendben megjött, mintha mi se történne a szervezetemben. Fel se fogta, mit szerettünk volna benne létrehozni. Az orvos tanácstalanul rángatta a vállát. Csak a kor lehet az oka. Nem tudom, miért nem sikerült, mondta, miután kifizettem neki az utolsó vaskos díjat.

Elzártam hát a pénzcsapot. A könnyeimet viszont nem tudtam. Napokon át zokogtam az ágyban fekve. András vigasztalt. Ő is sírt. Mindketten elgyászoltuk a lehetőséget, ami már soha nem válik valóra.

Azóta van chorizo a hűtőben, vágott virág az asztalomon. Néha nyaralni megyünk. És pszichológushoz járok. Próbálom feldolgozni, hogy mindörökre gyerektelen házaspár maradunk. Ez az ára a kései találkozásnak. Talán a házasságunk túléli, ha már a lelkem egy darabja elfolyt ott az orvosi rendelőben, tizenkét gyötrelmes alkalommal.