Szerelemről szó sem volt

Bence és én ahhoz a nemzedékhez tartozunk, akik nem akartak rögtön suli után párt találni, megházasodni, gyereket, kutyát, házat, autót belistázni. Sőt. Én egyáltalán nem akartam ilyesmit. Masszőrnek, majd gyógytornásznak tanultam, kicsit olyan szakmák ezek, mint a péké, mindig kell a friss kenyér – mindig kell a relax, és szerencsére mindig volt, aki meg tudott fizetni (nem úgy, mint a kenyeret). A munkám és talán a szociális készségeim miatt is rengeteg emberrel ismerkedtem meg. Éltem a világomat az ezredfordulón, péntek délutántól vasárnap hajnalig buliztam.

Húszasok voltunk, a barátnőim sorra lelki pofonokba vagy ilyen-olyan szerelmekbe futottak bele, én csak „ragadoztam”. Nem a bombanő kinézetem miatt, azt nem. Azt hiszem, csak sugárzott belőlem a függetlenség, ami divatos identitás tud lenni.

Bencét is elragadtam. Valami budai villába szervezett buli volt, én meg ülök egy sarokban egy koktéllal, amikor ez a jóképű, álmodozó tekintetű faszi belép az erkélyről. Intettem neki, hogy ugyan jöjjön már oda. Egyikünk sem tudta később megmagyarázni, miért engedelmeskedett. Ez a kémia sőt, ebben az esetben a távkémia, mert legalább hat méter volt köztünk. Bence a megmagyarázhatatlannak engedelmeskedve mellém huppant, én pedig nyomtam neki a szokásos pasizós dumát: „Kapsz 3 percet, hogy meggyőzz, érdemes ágyba bújnom veled.”

Öt perc múlva már a földszinti fürdőszobában voltunk.

És végre egy találkozás

A romantikus filmekben általában bő félóra telik el az első szikrázó találkozás és második, véletlen randi között. Nálunk fél évbe telt. Rutinból hamis telefonszámot adtam meg Bencének (ez volt a taktikám arra, hogy ne kelljen várnom a hívást). Ahogy elmesélte, már másnap keresett, de persze a szám nem létezik, ezért egy fél éven át hajkurászta az ismerőseit – engem keresve. Na, ez romantikus! Mindeközben én bebábozódtam mint férfifaló, és vártam, hogy a szerelmes pillangó szárnyat bonthasson. Gyötrelmes változás volt, mondhatom. Képtelen voltam bulikban pasikkal kikezdeni, esténként otthon ültem és Jane Austent meg D. H. Lawrence-t olvastam, a takarómmal ölelkeztem és fogalmam sem volt, mi ez. Azért ez is romantikus – még ha tragédiaként éltem is meg annak idején.

Az egyik barátnőm cipelt el a Szigetre 2003. augusztus 1-jén. „Nem csinálhatod, Marcsi! Lesz Depths of Gravity, Poop, Nulladik Változat és Laibach is!” Azért emlékszem ennyire konkrétan, mert húsz éve volt, én végre nem mondtam nemet, és lám, mikor az egyik büfé előtt a sorban állunk, egyszer csak ott terem Bence. „Szia! Azóta kereslek. Hülyeség, de azt hiszem, beléd szerettem.” Öt perc múlva egy sátorban hancúroztunk, hosszan, szerelmesen, hiába dübörgött tőlünk 30 méterre a Bahia színpad.

A béna lánykéréstől a vetélésig

Innentől persze felgyorsultak az események, és nem elsősorban azért, mert már közelített a harmadik X. A szerelem diktálta a tempót. Azelőtt Bence is falta a csajokat, megtehette, helyes volt, jó melóval egy frissen alapított CGI startupnál, satöbbi. Én billentettem ki az puszta élvhajhászásból, ahogy ő is engem, és együtt próbáltunk normálisan élni.

Nagyon viccesre sikerült a lánykérés, épp a buszon ültünk, vittem bemutatni anyámnak, és arról fecsegtem, hogy minket milyen jó párosnak látnak a barátaim. Én csak a szerelmemet akartam valahogy csajosan kifejezni. Bence azonban bűnbánó arccal a zsebébe nyúlt, és elővett egy kis dobozkát. „Hát amúgy nem itt a hetesen zötykölődve képzeltem el, de muszáj most már megkérdeznem: hozzám jössz?” Egy csacsi kis filmben az egész busz tapsolt volna az ügyefogyott lánykérés végén. Az Erzsébet hídon épp áthaladó 7-es valóságában persze senkit nem érdekelt, hogy Bence nyakába borulok. Sosem hittem volna, huszonnyolc évesen mégis férjhez mentem.

Összeköltözés, fogamzásgátló elhagyása, cica – mindez másfél hónap alatt. De a gyerek öt év után sem akart összejönni. Próbáltuk a homeopátiát naptármódszerrel kombinálva, volt vitamin- és hormonkúra. A kivizsgálásokon rendre az derült ki, hogy petefészek, méhnyálkahártya rendben, sperma rendben, minden készen áll. Biokémiailag is tökéletes pár voltunk, csak épp nem volt terhesség.

A harmadik inszemináció (mesterséges spermafelhelyezés) volt sikeres. Az én petesejtem, az ő spermiuma, és a várva várt esemény: a zigóta megtapadt. Ma is csak zigótának hívom, pedig az ötödik héten már embrió. Akit elvesztettünk.

Túlélőtúra és elmagányosodás

Nem tudnám megmondani, melyikünk lett nyomottabb ezután. Rettegtünk belevágni a lombikprogramba, és nem igazán tudtunk mit kezdeni egymással. Két tragédia utáni depressziós ember aligha képes segíteni egymáson, ennyit sikerült bebizonyítanunk. Elkezdtünk pszichológushoz járni, először együtt, aztán külön-külön. De valahogy nem találtunk vissza a régi nyomvonalra. Egyre inkább magamba fordultam, nem tagadom, nehéz lehetett velem akkoriban beszélni, mert az egyetlen témám a veszteségem volt. Bencéről semmit nem tudtam már. A mindennapi rutin és a közösen, nagy gonddal kiválasztott tévésorozatokon kívül sok egybeesés nem volt köztünk. Új projekteket kapott, mindenféle pénzes programokra hurcolt, de a túlélőtúrából nekünk csak a túra sikerült – a túléléssel bajok voltak.

Nem derült ki pontosan, ki csalta meg először a másikat. Ma már nem is akarom tudni. Annyira tipikusak voltunk, hogy nincs is értelme. Ő, a férj, akivel sem testileg, sem lelkileg nem érintkezik a depressziós felesége, de a gyakornok lányok rámozdulnak. Én, a magából és a világból kiábrándult feleség, aki a masszázs végén ledobja a köpenyét a szimpatikusabb kuncsaftnak, csak hogy női mivoltát kívülről igazolja.

Mielőtt végleg elmegyek…

A szakításban tisztult ki a fejem. Megcsömörlöttem a munkámtól is már, lassan én lettem „a Marcsi, aki extrákat szolgáltat”. Nem csoda, hogy Bence fülébe is eljutott, miféle masszőr a felesége. Nem tett szemrehányást, csak annyit kért, hogy vigyázzak. Magam miatt, nehogy végleg belesodródjak egy másik üzletágba. Persze mondtam neki, hogy én sem haragszom rá a gyakornok lányok miatt, de ő is vigyázhat. Amit csinál, bőven nevezhető zaklatásnak.
„Hogy jutottunk idáig?” – kérdezte Bence.

Előleg a teljességből

43 éves voltam. Csak viccből vettem terhességi tesztet. Először ugyanis korai klimaxra gyanakodtam. De nem, ott a második csík: „Ez azt jelzi, hogy ön terhes”. Bumm. Ki tudja hány különböző férfival feküdtem össze az utóbbi években, minden védekezés nélkül. Mégis most, a szakító szex után estem teherbe. Kiszámíthatatlan és teljesen váratlan, emlékezetes és valamiféleképp transzcendens esemény. Ez a csoda egyik meghatározása. Meg fogom élni ezt a csodát, határoztam el, megtartom a gyereket. De egyedül, mert ami összetört, ugyebár, azt nem lehet többé egybefoltozni.

Két kovid-korlátozás közötti időszakban sikerült gyorsan elválni Bencétől, mielőtt még meglátszott volna valami. Abszurd, hogy nagyon szuper páros voltunk ebben is. Az egyik volt osztálytársnőm Debrecenben lett szülész. Elhatároztam, hogy ott kezdek új életet. Árultam a lakásomat, közben még azért dolgoztam növekvő hassal is.

Egy nap az ügyvéd bejelentett nálam egy vevőt a lakásra. Persze Bence állt ott, amikor ajtót nyitottam.

„Komolyan azt hitted, eltitkolhatod?” – mondta sármos, megengedő mosollyal. „Az elmúlt öt hónapban minden nap megkérdeztem valakit, mit tud rólad. Nem tudok nélküled létezni.”

Én sem tudok őnélküle. Tényleg. „Az sem érdekel, ha nem akarsz újra hozzám jönni. Sőt, az sem érdekel, ha nem az enyém. Együtt neveljük fel.” De és de. De igen, a felesége lettem újra, és de, az övé a gyerek.

Glória ma hároméves. Minden perc, amit együtt töltünk, előleg a teljességből.

Mi az a nyolc mondat, amit sose mondj egy terhes nőnek? Mutatjuk!