Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Mindig szerettem a karácsonyt, ragaszkodtam a családi hagyományokhoz. A mai napig szégyellem,hogy a bennem ketyegő időzített bombát pont a szeretet ünnepén hagytam felrobbanni, mégsem tudom elképzelni, hogy másképp is alakulhatott volna. K. Ádám történetét Molnár Frutta jegyezte le.

Én valóban úgy gondoltam, hogy a feleségemmel fogom leélni az életemet. Mariannban pont azt a nőt találtam meg, akire akkoriban vágytam: nem voltak bonyolult gondolatai, családot akart és gondoskodni a családról, bónuszként pedig szőke volt, kellően nőies formákkal. Két évig madarat lehetett volna velem fogatni, olyan boldogan mentem haza hozzá. A rendben tartott lakásba, a meleg vacsora mellé, hogy aztán összebújva nézzük a sorozatokat a tévében. Néha egy-egy pillanatra megcsapott valami rossz érzés, Mariannt mintha nem igazán érdekelte volna a világ, sem az, hogy velem mi történt, minek örültem, min bosszankodtam aznap – de ezeket a rossz érzéseket hamar elhessegettem. Jó volt, hogy elfogadja azt az életformát, ami egy élsportoló mellett jut egy nőnek: a mindennapos edzéseket, a hétvégi meccseket, a többnapos utazásokat a csapattal.

Két hónappal az esküvőnk után maradt terhes, és onnantól kezdve megváltozott az egész életünk. Borzasztó hamar abbahagyta a munkát, bár a gyerektől bőven tudott volna még dolgozni – a titkárságvezetői munka nem igényelt nagy fizikai igénybevételt –, de nem akart. Azt kérte tőlem, hadd legyen csak feleség és csak anya, mert ez így van rendjén, egy nőnek ez a dolga, a férfinak meg az, hogy eltartsa a családját. Belementem. Jól ment a szekér, megvoltunk Mariann keresete nélkül, és nekem az volt a fontos, hogy boldognak és kiegyensúlyozottnak lássam.

A terhesség nem viselte meg, ragyogott a gömbölyödő hasával, és minden energiáját a babavárásra és a lakás csinosítgatására fordította. Nem is nagyon lehetett vele másról beszélni, csak hogy mi kell még a babának, milyen vitaminokat írt fel az orvos és hogy mit főzzön másnap. Jó is volt meg nem is ez az állapot. Fura érzések kavarogtak bennem. Egyrészt örültem, hogy ilyen gondoskodó, családcentrikus nő lesz a fiam anyja, másrészt hiányzott, hogy más is legyen az életünkben. De soha nem beszéltem erről, nem is tudtam volna normálisan megfogalmazni, hogy mi az, ami hiányzik.

Családfenntartó automata

A szülésen természetesen benn voltam, én vágtam el a köldökzsinórt és én fogtam először a kezembe Leventét. Imádtam, nem borított ki a sírása, ha kellett, éjszakákat járkáltam a csepertyűvel a kezemben, hogy Mariann aludni tudjon. De ahogy felébredt, kimarta a kezemből a gyereket. Teltek a hónapok, és én csak azt érzékeltem, hogy Mariann számára megszűntem létezni mint férfi, mint társ, csak apa maradtam és családfenntartó automata. Ő csak a gyerekkel törődött, csak róla beszélt, szinte csak akkor engedett Levente közelébe, ha nagyon fáradt volt. Úgy éreztem, mintha megcsalt volna, szégyelltem magam, hogy féltékeny vagyok a saját fiamra – akit imádok. Egyedül a nővéremnek mertem elmondani, hogy mit érzek, de ő felvilágosított, hogy ez teljesen természetes, ilyenkor a legtöbb nő így viselkedik.

Nyeltem egyet, aztán még sokat, és továbbra sem szóltam egy szót sem. De már nem rohantam haza esténként, egyre többször húztam az időt. Mariann kérdezett semmit, általában már majdnem aludt, mire hazamásztam. Közben meg szenvedtem, mert szerettem volna többet lenni a gyerekkel, lehetőleg kettesben, hogy élvezhessem kicsit az apaságot. De az anyja nélkül nem lehetett. Kapcsolt áru volt.

Zsuzsa a klubház büféjében jött velem szembe. Pontosabban nem jött, hanem az üdítőautomatánál szerencsétlenkedett. Segítettem, hogy kinyerje a kívánt italt. Amikor rám nézett, tudtam, hogy bajban vagyok: Zsuzsa azonnal hatással volt az összes érzékemre. Én meccs után voltam, még szerelésben, izzadtan, ő pedig csinosan: a lányát hozta edzésre. Megvártam vele az edzés végét, két óra hosszat beszélgettünk mindenféléről, s a végén úgy éreztem magam, ahogy már nagyon rég: férfinak. Zsuzsa a szöges ellentéte volt a feleségemnek, barna, karcsú, elképesztő erő és optimizmus áradt belőle, ami a szépségén kívül azonnal megfogott. Egy pillanatig sem játszotta el, hogy nem érdeklem – olyan volt, mintha langyos libazsírral kenegették volna a szívem táját. Aznap este még sokszor eszembe jutott Zsuzsa, de aztán a következő napokban kiment a fejemből.

Eltelt majdnem egy hónap, amikor megint találkoztunk a pályánál. Újabb hosszú beszélgetés következett, a végén tudtuk egymásról a lényeges információkat: elmondtam, hogy nős vagyok, egy nyolc hónapos kisfiú apukája, ezenkívül – ha épp nem a labdát kergetem –, rendezvényt szervezek. Kiderült, hogy Zsuzsa fotós, rég elvált a nyolcéves lánya apjától. Félve kértem el a telefonszámát, azt hittem, azok után, hogy őszintén elmondtam a családi állapotomat, nem fogja megadni. De megadta. Tudta, miért kérem… Másnap este a szeretőm lett, egy hét múlva pedig már olyan szerelmesek voltunk, mint két kamasz.

Új szerelem

Érdekes, de Zsuzsa megjelenése eleinte jót tett a házasságomnak. Eltűnt belőlem az a vibráló idegesség, amivel korábban hazamentem. Kedvesebb voltam Mariannhoz, hiszen megkaptam a hiányzó szeretetet és figyelmet – igaz, máshonnan –, egyedül a fiammal kapcsolatban nem változott semmi, Mariann ugyanúgy kisajátította a gyereket, mint addig. Zsuzsával pedig szárnyaltam. Dübörögtek a hormonjaim, alig vártam, hogy lássam, szexeljünk, beszélgessünk. Imádtam vele dumálni, minden érdekelte, mindenhez hozzá tudott szólni, amivel lenyűgözött. Egy idő után elkezdtünk együtt eljárkálni ide-oda, bemutattam a csapatnak (ők egyben a barátaim is), kirándulni mentünk a kislányával, moziba kettesben vagy csak sétálni a Duna-partra. Otthon persze levetítettem a munkadumát, amit Mariann kételkedés nélkül fogadott. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy a feleségem valóban nem vett észre semmit, csak úgy csinált, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Fél év után eltűnt belőlem a kezdeti nyugalom, visszájára fordult Zsuzsa hatása: pocsékul éreztem magam otthon. Vagy inkább sehogy. Néztem a megasszonyosodott Mariannt, ahogy vasal vagy főz, ahogy gügyög a gyerekhez – és idegesített. Minden. A puszta létezése. Egyedül akartam lenni, ki akartam élvezni a Zsuzsa-szikrák utolsó csillanásait a zsigereimben, ahányszor csak eljöttem tőle, orromban a parfümje illatával, agyamban a szavaival. Nem kínlódtam, de kezdtem idegennek érezni magam a saját életemben.

Zsuzsa soha, egyszer sem mondta, hogy váljak el – bár tisztában voltam vele, hogy szeretné. Én pedig soha, egyszer sem mondtam neki, hogy elválok, mert bármennyire szeretem is, nekem Mariann és Levente mellett van a helyem. Jó volt vele és nem volt jó nélküle, mégsem akartam elhagyni miatta a feleségem. Kényelem? Konfliktuskerülés? Tudtam, hogy Zsuzsa egyre nehezebben viseli a szerető szerepét, bár igyekezett minimálprogramon szenvedni. Tudtam azt is, hogy a legrosszabbul azokat az időszakokat éli meg, amikor nyaralni mentünk Mariannal és a gyerekkel, vagy egy-egy ünnep, hosszú hétvége miatt nem találkozhattunk. Előttem soha nem sírt, de ilyenkor úgy tett, mintha nem lenne a világon: nem hívott, nem írt sms-t, sőt, nem is válaszolt, ha én írtam.

Amikor előkerültem, akkor szorosan ölelt és láttam az arcán, hogy megviselték az elmúlt napok. Éreztem is lelkifurdalást rendesen, főleg, hogy ezek a nyaralások, ünnepek nekem sem mentek könnyen. Ilyenkor próbáltam mindig csak Leventére koncentrálni, vele játszani, egyébként meg az alvásba, a barkácsolásba, a horgászásba menekültem. Mariannra viszont ilyenkor jött rá a romantikázhatnék, mintha akkor fedezte volna fel, hogy én is a világon vagyok, gyertyafényes vacsorákat csinált, sétálni akart a holdfényben – én pedig nem rontottam el a játékát. Csak azért nem hánytam le magam, mert nem néztem tükörbe.

Robban a bomba

Két és fél éve tartott ez a meghasonlott állapot, amikor december elején Mariann elkezdte mondogatni, hogy szeretne újabb kisbabát. Megállt bennem az ütő. A szexuális életünk jó ideje a nullához volt leginkább közel, hirtelen nem is értettem a felvetést. Abban pedig biztos voltam, hogy Zsuzsa, bármennyire szeret, a családgyarapodást már nem nyelné le. Heteken át próbáltam Mariannt finoman rábeszélni, hogy menjen vissza dolgozni, ráérünk még a kistesóval, de hajthatatlan volt. Az egész karácsonyi készülődést végigveszekedtük. A karácsonyeste – a csillagszórózás, a mennybőlazangyal, az ajándékosztás és a vacsora után – sűrű könnyhullatással telt Mariann részéről. Ült a tévé előtt, elszipogott egy százas csomag zsebkendőt valami romantikus családi filmen. Demonstratíve. Én meg órákig raktam a fémépítőt a gyerekkel, és nem ültem le mellé, szintén demonstratíve. Másnap, ahogy minden évben, a szüleimhez mentünk karácsonyi ebédre. Anyám – ahogy minden évben – kitett magáért, nyolcféle kaja, sütemény, ital várt bennünket. Amikor körbeültük az asztalt és apám megérdeklődte, hogy mi újság felénk, kattant valami az agyamban.

– Elválunk – mondtam két kanál halászlé között, olyan hangon, mintha a hétvégi meccs eredményét közöltem volna.

A csend egy percig vigyázzban állt a gyertyafényben. Mariann reagált a leggyorsabban, ahogy megkérdezte: mit beszélek? Elmondtam még egyszer, már egyenesen a szemébe nézve, hogy beleszerettem valakibe, több mint két éve viszonyunk van és el szeretnék válni. Viaszfehér lett az arca, felpattant az asztaltól és kiviharzott a konyhába. A nővérem meg utána. Anyám zokogni kezdett, és csak azt hajtogatta, jajkisfiamhogytehettedezt? Apa elvette az asztalról a pálinkás üveget, egy-egy vizespohárba töltött a sógoromnak, magának és nekem, lehúztuk a szíverősítőt, és csak percek múlva kérdezte meg, hogy hogyan tovább. Nem tudom – mondtam őszintén, és örültem, hogy Levente a szomszéd szobában játszik az unokatestvéreivel. Közben a nővérem előkerült a konyhából, és fúriaként nekem esett: mire volt ez jó, miért pont most és így, tönkretettem az egész család karácsonyát (nem az életemet, hanem a család karácsonyát). Igazat adtam neki, de nem tudtam megmagyarázni semmit. Nem is akartam. Addig nem tudatosult bennem, hogy muszáj döntenem, csak most, a karácsonyi asztal mellett. Így legalább nem kell egyesével megosztanom mindenkivel az információt, és nem kell külön-külön végighallgatnom az okoskodást. Feszítsen egyszerre keresztre mindenki, essünk túl rajta, megérdemlem.

A kínos szituációnak Mariann vetett véget, hogy megkérte anyámat, hadd maradjon náluk Levente éjszakára, mi pedig kettesben menjünk haza. Először beszélgettük végig az éjszakát azóta, hogy megismerkedtünk – és végre őszintén elmondtam a feleségemnek mindent. Intelligensen reagált, bár végigbömbölte az egészet. Egy két éve tartó kapcsolat nem fellángolás, állapította meg, és ha komolyan gondolom a válást, akkor essünk túl rajta mielőbb. Fiatal és most még van esélye, hogy találjon magának valakit, aki úgy, mint ő, nagy családot akar. Mariann álomba sírta magát, nekem pedig volt még egy feladatom. Zsuzsa csak a sokadik csöngésre vette fel a telefont, nem számított rá, hogy hívni fogom. Aznap gazdagon kijutott nekem női könnyekből: Zsuzsa is elbőgte magát a telefonban, amikor elmondtam neki, mit csináltam. A hangjában egyszerre volt düh, meglepetés és csalás, ahogy elmondott minden szemétnek. Ha két és fél évet kibírt, két hetet még várt volna, amíg elmúlnak az ünnepek – ő sem értette, miért kellett ezt így és pont karácsonykor előadnom. Januárig nem is akar velem találkozni – mondta –, meg kell emésztenie a történteket. Én pedig úgy éreztem, ideje nekilátnom, hogy megegyem, amit főztem, hiszen ezt már nem tudom és nem is akarom visszacsinálni.

A következő két hét maga volt a kőpokol, összezárva a megnyúlt arcú feleségemmel és a semmit nem tudó, de mindent érző kisfiammal. Szilveszter után nekikezdtünk a válás praktikus előkészítésének, sokat beszélgettünk Leventével külön-külön és együtt is. Zsuzsa újévre megenyhült, de ahhoz ragaszkodott, hogy onnantól kezdve tisztességesen játsszam végig az egészet. Március végén költöztem hozzá, a házat úgy hagytam ott a családomnak, hogy nem kértem egy fillért sem.

Három év telt el azóta, Zsuzsával még mindig boldogok vagyunk. Levente sokat van nálunk és rajong értem, szerencsére nem viselte meg a válás, hiszen nem veszített el. Mariann tavaly újra férjhez ment, legutóbb, amikor hazavittem a gyereket, feltűnt, hogy gömbölyödik a hasa – elárulta, hogy szeretné, ha most kislánya lenne. Közeledik a karácsony, és ahogy azóta mindig, most is látom Zsuzsa arcán a kimondatlan félelmet: ha a mi szerelmünk véget ér, azt vajon ő is a karácsonyi asztalnál fogja majd megtudni?