Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Nem akkor talált rám, amikor vártam és amikor kellett volna. Nem voltam magányos, nem unatkoztam és a legkevésbé sem éheztem a szerelemre; reggeltől délutánig a könyvtárban ültem, este hastáncolni jártam meg hindiül tanultam, mert egyszer el akarok jutni Indiába. Jól éreztem magam a bőrömben, nem volt kedvem megbolondulni.

Péterrel ugyan nem tombolt a szerelem, de jó házasságban éltünk második éve. Gépészmérnök és hegymászó, évente nekiindul a világnak a barátaival, hogy meghódítson egy csúcsot. Én lusta vagyok, nem vágyom emberfeletti magasságokba, hétvégén a Budai-hegyekbe még csak elügettem vele, de két óra múltán már melegen gondoltam a fotelemre, a könyveimre és az ebédre.

Családfakutatás

Egyik este Péter a gépén vacakolva felszisszent: Nézd már, mi a fene ez! Beírta ritka, de magyaros hangzású családnevét a keresőbe, és első helyen egy izgalmas angol honlapot dobott ki a gép. A dédapja háromévesen árván maradt, árvaházban nőtt fel, semmit sem tudott az őseiről. Péter nyaggatott, hogy írjak a honlap szerkesztőjének, de nem volt kedvem az elavult konyhai angolommal egy ismeretlen English gentlemant a férjem családnevéről faggatni. Az oldalától kisebbségi komplexusom támadt, Európán kívüli uralkodóházak történetét és leszármazását vezette le részletesen. Némelyik távoli királyságról azt se tudtam, hol van... Dehogy írok neki!
Ám Péter addig rágta a fülem, míg el nem ment az első e-mail. English man válaszolt, és elkezdődött a mindennapos levelezés, színesedő beszámolókkal, a közös kutatás – mert a levéltárban, online adatbázisokban, könyvekben sok újat találtam, és egyre nagyobb örömmel számoltam be róluk Olivernek. Ő szépen elmesélte a találásaim kultúrtörténeti hátterét – úgy tűnt, mindent tud az égvilágon, egy két lábon járó lexikon –, amit én kiegészítettem friss, háztáji infókkal. Észre se vettem, de már benyelt a dolog; vártam az e-mailjeit, ahogyan tán ő is az enyéimet. „Milyen érdekes ismét, amit ír. Gyönyörűség levelezni magával” – írta egyik e-mailjében. Ez volt az első személyes megjegyzése három hónap alatt, és jó magként jó talajba hullott: tótágast állt bennem rögtön a világ. Válaszul lefordítottam neki pár kétszáz éves, se füle, se farka latin családi periratot, véres verejtékkel. Értette, hogy szerelmi vallomás; el is tűnt egy hétre.

Péter két hónapra Svájcba utazott a soros expedíciójára, én pedig dolgoztam, jártam a várost nyughatatlanul, mint egy kerge birka, és azon kaptam magam, hogy minden értelmesebbnek tűnő hímneműt jól megnézek: keresgélem bennük Olivert. Biztosan kövér, öltönyben jár, nyakkendőben, és mintha skatulyából húzták volna ki. Nem éppen a zsánerem, mindig is vagány nő voltam, a jófiúk hidegen hagytak, ám tessék: megtanultam miatta elfogadni minden szembe jövő, okos férfiarcot. Már akármilyen külsőben elém toppanhatott volna Oliver, szépnek látom. Megágyazott neki a szívemben rendesen a bölcs anyatermészet.

Távol és közel

Idővel egyre személyesebbek, hosszabbak és melegebb lettek az írásaink. A hétköznapjaink nem kerültek szóba, mintha nem is létezne a külön életünk; egy közös virtuális térben éltünk. De amivel muszáj volt szembenéznem: a testemben is megágyazott rendesen a bölcs anyatermészet. Soha senkit nem vágytam annyira megölelni, mint ezt az ismeretlen tudóst, akiről azt sem tudtam, hány éves, hol él, hogy néz ki, és valójában kicsoda.

Elment az eszem, gondoltam, olyan vagyok, mint egy idióta kamaszlány, pedig már elmúltam harminc! Mi ez a buggyantó hormonzuhany, miért kaptam én ezt? Próbáltam visszafogni magam: hiszen házas vagyok, gyerekkorom óta ismerem Pétert, sose veszekedtünk, csak nem fogom tönkretenni a házasságunkat egy idegen férfiért, akiről nem tudok semmit?! Péternek szeretnék gyereket szülni egy-két éven belül, ebben állapodtunk meg nemrég. Hát akkor mi ez, mi történik velem?

Oliverben is éreztem a küszködést, egy lépés előre, kettő hátra; hol önátadó és kedves, hol elutasító és morózus. Próbáltam visszafogni magam, többet együtt lenni Péterrel, jobban odafigyelni rá, jobban szeretni. De a lelkemben és a testemben ott zsongott egy másik férfi. Időközben elküldte a fényképét, végre meg mertem kérni... pont olyan, mint képzeltem. Némi túlsúly, kemény tekintet, szemüveg, öltöny, nyakkendő. Lennél szíves (gondolatban már rég tegeztem) kigombolni ott felül, és meglazítani a nyakkendőd? Megfulladhatsz így! – írtam válaszul. Jót mulatott. Már fesztelen volt közöttünk a hangnem, sokszor megnevettettem és hálás volt érte, mert egyébként borúlátásra hajlott. Elmesélte, hogy Ceylonban született és nőtt fel, teaültetvényük volt és teaüzemük, és az államosítás előtt visszatelepültek Angliába. Ha összejön a nagycsalád, nincs asztal, ami mellett elférnének, Európában, Ázsiában mindenfelé élnek rokonai.

Végzet?

Jött a karácsony, és szerettem volna valamit kapni tőle; megkértem hát, küldje el egy könyvét, ami nem kell neki, mert van belőle másik. Vágytam egy tárgyra, ami nem virtuális, ami az övé, ő csomagolta be és adta fel. Már tudtam, hogy elvált, nincs gyereke, de utalt rá, hogy nem magányos. Péter vette át és adta a kezembe a csomagot. Számomra akkor megszűnt a világ, a férjem eltűnt a képből. Kitágult az idő: csak néztem a borítékot átszellemült arccal. Hülyén hangzik tán, de életem egyik legboldogabb pillanata volt. Óriási, végtelenül békés, puha csöndbe süppedtem; a mennyország lehet ilyen. Az ő keze írása, egy könyv, egy gyönyörű, hibátlan ízlésű karácsonyi képeslap. Amikor felbukkantam megint, láttam Péter arcán, hogy megértette: nagyon messze kerültem tőle és a közös életünktől, és szeretem Olivert.
Megszakadt érte a szívem, de már késő volt.

Két évig voltunk még együtt, Péter várta, hátha elmúlik a nagy szerelem, de nem. Oliver és a levelezés maradt ugyanolyan színes, ha nem írtunk is egymásnak naponta. Az élet egyetlen forrása. Néha úgy éreztem, távolodik tőlem, van valakije és terhes neki a kapcsolatunk, de aztán hamar adódott valami érdekes téma, és megint egymásba gabalyodtunk. Mintha lenyűgöztem volna, ahogy ő is engem, mintha tudná, milyen sokat jelent nekem, és a kedvemért eltűrné a szerelmemet... Ez volt a legkeservesebb verzióm.

Az elejtett megjegyzéseiből lassan összeállt, hogy tizennégy évvel idősebb nálam. Nem kérdeztem meg tőle soha semmit, rá bíztam, mit mesél el magáról, mert éreztem, hogy érzékeny és zárkózott. Vagy csak én voltam érzékeny és zárkózott... Nem mondtam el neki, amikor Péter becsomagolt és elment. Nem akartam, hogy úgy érezze, ő a hibás és tartozik nekem valamivel.

Aztán egyre ritkábban írt és – négy év után – abbamaradt a levélváltás. Összeraktam és elmentettem a leveleket, majdnem ezer oldalt. Visszatértem a hétköznapokhoz, egy idő után meg is könnyebbültem: elszakadtam a géptől, szabad voltam megint.

Józanul

A múlt év utolsó perceiben átküldtem egy kurta újévi jókívánságot Londonba. Nem hittem, hogy válaszolni fog, de megtette, fél órán belül, euforikus örömmel. Egy bánattal teli év után – írta – most végre valami öröm! Arra kért, ha fent vagyok a facebookon, jelöljem be.

Kérdezte, hogy vagyunk, megírtam, hogy már két éve elváltunk. Pár napig hallgatott. Amikor előkerült, megkértem, tegyen fel magáról egy fotót – mert egy ázsiai palota virított a profilképe helyén, az oldalán pedig csupa személytelen poszt.

Elkezdte feltöltögetni a fényképeit. A ceyloni birtokot, a házat, a teaültetvényeket, családot, magát – gyerekként, fiatalon, most. Atyaég, pont az a fajta, akinek legjózanabb időszakaimban sem tudok ellenállni. Világéletemben a fekete, okos és nehéz fiúkra voltam ráhangolva. Mindennap újabb szívdöglesztő, dacos, provokatív fiatalkori kép bukkant fel az idővonalán. Ez volna ő?! Akit időnként leszerzeteseztem és láttam magam előtt egy cellában, asztalnyi kódexe fölé görnyedve, romló szemmel, kámzsával a fején?! Akiről azt gondoltam, a játszóruhája öltöny és nyakkendő? Feltűnt ugyan, hogy amikor biztos az igazában, kíméletlen és hajlíthatatlan, néha pedig önfeledt és pimasz, mint egy kamasz; éreztem benne az erős, elfojtott szenvedélyt, de nemigen tudatosítottam magamban – tán mert épp annyira tartottam tőle, mint amennyire vonzott?
Volt ezeken a képeken minden, csak nem cölibátus: nők, bulik, barátok, ragyogó jókedv. Oliver lenyűgöző, veszélyes aranyifjú volt egykor, kicsit ma is az, és bizony az egész világ a cellája. A képeit nézve döbbentem rá, hogy tán miattam nem lett ebből a kapcsolatból semmi; talán éveken át mindent megtettem, hogy ne kelljen megismernem közelebbről őt, és egy gyönyörű, távoli álom maradjon.

Itt tart most a kapcsolatunk, egy másfajta dimenzióban, a facebookon. Most ér véget, vagy most kezdődik? Meglátjuk. Megosztunk, lájkolgatunk... Okos, zárkózott apámat kéne rendbe tenni magamban, mondja boszi barátnőm, hogy ne baltázzam el Olivért, ha már elbaltáztam Pétert.

Apropó, Péter. Jövő héten lesz az esküvője egy hegymászó lánnyal. Fülig szerelmesek egymásba.