Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Hűvös fejjel megírni őket, az volna jó. Rámutatni az okokra, megróni, miért maradt eddig benne, hogy volt képes egy hideg, elutasító férj mellett élni hosszú éveken át, még csak nem is gyűlöletben: kíméletlen, megvető, néma közönyben, amely lemarja az emberről a húst. Levonni a tanulságot. De nem megy, és örülni sem tudok, hogy feladta végre a reményt, a hiábavaló küzdelmet.

A boldogság időszaka

A gyerekszüléstől kiteljesedett, hogy is ne, hiszen ez a nőiség szuperlatívusza; csakhogy egy idő után szégyellni kezdte az örömét; úgy érezte, magára maradt vele, mint valami illetlenséggel. Mert a gyerekek léte, a zaj, a kényelmetlenség, a sok kell – enniük, aludniuk, fürödniük, egy napirend szerint, ami biztonságot ad – terhes volt Kristófnak. Reggel nem tudott felkelni; sebaj, Eszter igen: megszoptatta a legkisebbet, rendet rakott, beindította a mosógépet, bevásárolt, aztán felkeltette a többieket, felöltöztette, megreggeliztette és elvitte őket az óvodába, iskolába. Gyalog, babakocsival járt a hegyen, nem szeretett vezetni. Mire hazaért, Kristóf épp felébredt, és a kávéját iszogatta a konyhában; elkezdődött neki is a nap.

Eleinte lent laktak, az alsó, kis lakásban; szépen felújították, maguk készítették a bútorokat; ez volt a boldogság időszaka. A mikrobuszban hátul fekvőhelyet alakítottak ki a gyerekeknek; néha itt hagytak csapot-papot, családot, elvárásokat, és meg se álltak a tengerpartig vagy a menedékházig a havasokban. Eszter friss szénát tett a fekhelyekre, és kétnaponta átsétált a szakadék felett ívelő függőhídon az öt kilométerre fekvő faluba kenyérért meg tejért. A forrásban mosakodtak, egyszerűen éltek, mint a mesében. A tengerparton sátoroztak, beverték a homokba a fémlábú asztalt, a járókát egy fa alá állították, gázfőzőn főztek. Minden évben több hetet töltöttek a balatoni kis házban is. A család még működött, mert ha akadtak is gondok, létezett az a bizonyos szeretetszövetség közöttük.

A harmadik gyerek után Kristóf szülei felajánlották a fiataloknak, költözzenek fel a nagyobb lakásba. Eszter fogta a három fiút (a legnagyobb ötéves volt), és hazament velük Erdélybe, hogy ne legyenek útban a felújítás alatt. Oda jártak oviba, játszottak a többiekkel a patakparton, anyukája segített, együtt nyaraltak a régi barátokkal… Jó időszak volt, nem is nagyon akaródzott visszajönni.

Mikor hazahurcolkodtunk, nem került még a helyére a vécéülőke, a mosdó, csak a mosogatót tudtam használni – idézi fel. Elkaptam egy ronda vírust, megbetegedtem tüdőgyulladásban; magas lázam volt, olyan összeesett állapotba kerültem, hogy nem bírtam elmenni orvoshoz. Szoptatni is alig volt erőm, segítséget se kaptam, két hétig senki rám nem nyitotta az ajtót. Amikor a fiúk is betegek lettek, az orvos nagyon letolt; azt mondta, marhaságot csinálok, így nem lesz anyjuk a gyerekeknek.

Szaporodnak a romok
Anyám adott pénzt a padlástér beépítésére; fél év múlva derült ki, hogy már nincs belőle semmi. Kértem Kristófot, tegye vissza, de hiába; elment életre, mondta viccelődve. Miért nyeltem le? Mert az anyagiak sohasem érdekeltek igazán. És vártam, álljon mellém végre. Tettem a dolgom, sugároztam a meleget, varrtam a csigabigás meg gyíkos kabátokat, szőttem a faliszőnyeget, kifestettem a konyhát, íróasztalt készítettem a gyerekeknek… Nem vettem észre, hogy valami eltört, az otthonunkat csak én éltetem. A pénzt még hazaadta, de már nem csinált itthon semmit; nem javította meg, ami elromlott, nem rakta össze, ami szétesett. Szaporodtak a lakásban a romok.

A gyerekek is elkezdtek visszajelezni, hogy baj van; az egyik bepisilt, a másikkal annyi gond volt az iskolában, hogy a tanárai azt ajánlották, vigyük el onnan. Az új helyen jobban viselkedett, mégis azt kérdezte tőlem az első szülőin az osztályfőnöke: mi van Peti apjával?! Nem tudtam mit felelni. Kristóf soha nem volt a szavak embere, a problémákról főleg nem szeret beszélni, és ahogy telt az idő, egyre jobban bezárkózott. Mondta is egyszer, hogy ő nem akar velem többet lelkizni; nem hittem neki, de attól fogva tényleg nem beszélgettünk, nem volt a lelki társam többé.

Mikor a harmadik fiú is kikerült a kiságyból, arra gondoltam, talán egy lányka segíthetne rajta, nyitogathatná – hiszen mindig kislányra vágyott, ahogyan én is. Megkérdeztem tőle, szeretne-e negyedik gyereket, igent mondott. És megszületett Tibike, adaptációs zavarral – nem volt elég érett a tüdeje, oxigénhiányos állapotba került, és nem fejlődött rendesen. Megkezdődött a kálváriánk; éjszaka többször megszólalt a légzésfigyelő, felváltva aludtunk. Fejlesztőbe jártunk éveken át, mindenki okosabbnál okosabbakat mondott, hajmeresztő gyakorlatokat írt elő, mi pedig hulla fáradtak voltunk, és szerettünk volna normálisan élni, de nem lehetett.

Aztán kiderült, hogy rákos vagyok. A haláltól nem féltem, bár tíz évvel azelőtt halt meg az apám rákban, de azt nem akartam, hogy a gyerekeimet más nevelje fel. A diagnózis feljogosított, hogy végre igényeim legyenek; a saját életem középpontjába kerültem, nem volt mese, oda kellett figyelni magamra. A műtét után gersonozni kezdtem, reggel 6-tól este 10-ig préseltem a gyümölcs- és zöldségleveket, naponta ötször magamra zártam a fürdő ajtaját a beöntéshez. Fél évig nem mentem sehová, Kristóf hozta-vitte a gyerekeket, és anyósomék is elkezdtek segíteni. Meséltem a fiúknak, foglalkoztam velük; meg kellett élnem, hogy a családom tud nélkülözni; de nem a halál, hanem a halálból kivezető út választott el tőlük.

A hónapok múltával egyre több erőm lett, a terápia pedig egyre könnyebb. Újra eljártam a gyerekekért. Sok elsírni való könnyem volt, csak úgy ömlött belőlem az utcán, otthon, mindenütt, örültem, ha esett az eső. Sirattam Tibikét, hogy nem lett rendes gyerek, a házasságunkat, magamat, évtizedes fájdalmat sírtam ki. Mert nem lett jobb a kapcsolatunk, Kristóf nem nyílt meg a bajokra sem, ellenkezőleg. Már a gersonozást sem nézte jó szemmel, azt meg végképp nem, hogy légzés- és mozgásterápiára kezdtem járni. Teljesen elfordult tőlem. Pedig nekem ezek az életet jelentették: új perspektívák tárultak ki előttem, ráléptem a lelki-szellemi gyógyulás útjára.

Dehogy térek vissza

A tanáraim egy-két év elteltével bevontak a gyógyításba; kiküldtek Kínába, ahol eredeti forrásból tanultam meg a csikungot, hogy itthon én is tanítani tudjam. Kristóf úgy gondolta, okkult praktikákat űzök és veszélyeztetem a gyerekek hitét – bár én a helyemen voltam, jóban az Istennel és a teremtett világával; akkor még templomba is eljártam, ahogy a családban mindenki, és csak szeretetre, jóra neveltem a fiaimat. A légzésterápiát abbahagytam, de a csikungot nem; hajnalban gyakoroltam, hogy ne zavarjak senkit, a kertben, az utcán, a padláson; és tanítottam, többnyire ingyen, rákos embereket. Idén Amerikában tartottam tanfolyamokat és gyógyítottam, de itthon is, és keresek vele. Végre jól érzem magam a bőrömben.

Tibike 6 évesen még nem beszélt, hiába hordtuk a fejlesztőkbe, nem tudtak neki segíteni. Feladtuk; később szólalt meg, amikor elkezdtem nei danozni. Ha dolgozol a személyiségeden, szeretetet, örömet árasztasz, kivirágzik a családod is. Álmomban se gondoltam volna, hogy a férjemet nem teszi boldoggá, ha meggyógyulok, dolgozom, sikeres vagyok. Örültem, hogy kiment a szigetre futni, míg én csikungoztam hajnalban, és beiratkozott egy tanfolyamra, mikor én tanulni kezdtem, de sajnos nem fogadta el, hogy a terápiák, amiket gyakorlok és tanítok, csupán utak a gyógyuláshoz, mint a homeopátia is, amivel számtalanszor kisegítettük a bajból a gyerekeket. A csapásokkal lehetőséget kapott a megújulásra, de nemet mondott rá, sőt, azt kérte, legyek olyan, mint régen, hagyjak fel a holisztikus gondolkodással, életmóddal, ne dolgozzam, maradjak otthon. Nem kellek neki, nem szeret, de maradjak otthon. Dehogy térek vissza, hiszen akkor meghalok.

Hogy mi van most? Kristóf szerint áthidalhatatlan szakadék húzódik közöttünk, és beszélgetni sem érdemes velem, mert hülyeséget mondok. Engem Erdélyben toleranciára neveltek; arra, hogy intelligenciával, jó szándékkal bármilyen szakadék áthidalható az emberek között. Sok mindenen túl tudnám tenni magam, ha ő szeretne, ragaszkodna hozzám. Megbocsátanám, ha lenne egy kapcsolata, gyereke – tán van is –, de a hidegséget, szeretetlenséget nem lehet megbocsátani. Most, hogy megtapasztaltam, mekkora erőt ad, ha az ember a kezébe veszi a sorsát, és felelősséget vállal érte, nem akarok tovább sodródni. Anyám vett egy házat a fővárostól nem messze, két lakrészt alakítunk ki benne, a tetőtérben mindenik gyereknek lesz saját szobája. Lakhatnak itt is, ott is, élhetünk mindannyian, ahogy jólesik.

Kristóffal mi lesz? – kérdezem. Nem tudom, én megköszöntem neki mindazt, amit adott nekem. Sajnálom, hogy nem tudtam boldoggá tenni, tán másnak sikerül; én most újra teljes értékű nőnek érzem magam, és remélem, ő is magára talál.

Mintha csak könyvből olvastad volna, köszönöm meg az interjút. Nem is könyvből… Az órákban beszélnek így! Felkacag, a szeme sötétbarnán ragyog, és nagyon fiatal. Mindig jóban voltam a szavakkal, rántja meg a vállát. Hol karácsonyozol? Az új házban, de ha kell, jövök-megyek majd.

Mosolygok én is, de valahogy nehéz a szívem.